Belföld

A kádári megtorlás erőszakszervei

A karhatalom és a Munkásőrség biztos garanciát jelentett

A magyar forradalmat és szabadságharcot az iszonyú túlerőben levő szovjet haderő nagy nehezen leverte, de a „rendcsinálás” a moszkvai birodalmi vezetés által hatalomba ültetett budapesti bábkormányra várt. Kádár és elvtársai egyik legfontosabb feladata a rendszerhez hű fegyveres alakulatok újjászervezése volt.

kádári megtorlás 20151104
A diákok, munkások és értelmiségiek forradalmát kíméletlenül megtorolta a Kádár János vezette bábkormány (Forrás: Fortepan)

Az 1956. október 23-án kirobbant forradalom tizenhárom napja jelentős változásokat hozott Magyarországon. A korábban a hazai sztálinisták által félreállított miniszterelnök, Nagy Imre került ismét a kormányfői székbe, majd újjáalakultak az évekkel azelőtt elsorvasztott pártok, amelyek élére félreállított és bebörtönzött és még itthon maradt vezetőik kerültek. Mellettük több új politikai szervezet is alakult. A forradalom követelései között szerepelt a Varsói Szerződésből történő kilépés, az ország semlegessége és a többpárti választások követelése is.

Október 24-én a felvonuló szovjet hadsereg tankjai nem hogy félelmet nem váltottak ki, hanem még hevesebb ellenállásra ösztönözték az alakuló és a gyárakból fegyverekhez jutó felkelőcsoportokat. A hazai sztálinista vonal, bár szerette volna, de nem tudott jelentős számban hozzá hű fegyveres alakulatokat felállítani. A „rendkívüli helyzetekre” kidolgozott terveket nem alkalmazták, és többek között az ezek végrehajtására hivatott Honvédelmi Tanács sem működött, helyette egy Katonai Bizottságot, ahogy nevezték: „Stábot” állítottak fel, amelynek a fegyveres szervek összefogása lett volna a feladata. Ezen a téren több okból is kudarcot vallottak. A forradalom előtt teljesen átszervezett és szétzilált hadsereget nem sikerült összefogni, pár esetben tudtak csak egyes sztálinista katonai parancsnokok egy-egy egységet együtt tartani és bevetni a forradalom alatt vagy után a felkelők, tüntetők ellen.

Elolvad a diktatúra bázisa

Ilyen volt például a kiskunhalasi 37. gépkocsizó lövészezred, amelynek parancsnoka Hodosán Imre volt. A fővárosba történt vezénylésük során a 20. kerületi, délpesti felkelőcsoportokkal kerültek harci érintkezésbe. A forradalmat követően pedig egy zászlóaljnyi erővel a karhatalmi alakulatok mellett tartották őket számon. A Magyar Néphadsereg alakulatai, katonái több esetben a felkelők oldalára álltak át, segítették a kiképzésüket, vagy a harcokban egyáltalán nem vettek részt.

Más volt a helyzet a Belügyminisztérium alá rendelt fegyveres szervek esetében. Ezzel kapcsolatban lényeges kiemelni, hogy az ÁVH-t 1953-ban hivatalosan a minisztérium struktúrájába olvasztották be. Minderről a trükkről, a „cég” átalakításáról azonban a hétköznapi ember nem tudott semmit, ezért is jelent meg a követelések között az ÁVH feloszlatása a forradalom napjaiban. A forradalom alatt a rendőri állományt nem tudták a felkelők ellen bevetni, ők is több esetben a szabadságharcosok oldalára álltak át. Más volt a helyzet az államvédelmi alkalmazottakkal, közülük többen, a helyzetük kilátástalanságát látva a szovjet alakulatokhoz mentek át, vagy „illegalitásba vonultak”.

A már említett stáb megpróbálkozott a munkásság egy részének a felfegyverzésével is. Ezt a katonai kiegészítő parancsnokságokon keresztül próbálták meg elérni, illetve a feladat elvégzésére egy irányító törzset telepítettek a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületébe, de közülük többen az épület október 30-i ostroma következtében életüket veszítették. A gyárakba sikerült is fegyvereket eljuttatniuk, de a munkásság döntő többsége a forradalmi követelések mellett foglalt állást, idővel ezen alakulatok java integrálódott a szerveződő Nemzetőrségbe. A gyárakban emellett munkástaná­csok működtek, leváltották a korábbi sztálinista vezetőket, átvették az üzemek irányítását.

Mindent összegezve kijelenthetjük, hogy kevés volt azoknak a száma, akik végig kitartottak a Rákosi–Gerő-féle irányvonal mellett. Lényeges megemlíteni, hogy Rákosi még a forradalom előtt a Szovjetunióba „távozott”. A szovjeteknek és hazai követőiknek nem lett volna lehetőségük arra, hogy kizárólag hazai fegyveres alakulatokkal „tegyenek rendet”, mint ahogy ezt korábban Lengyelországban csinálták.

Megkezdődik a rendcsinálás

A szovjet vezetés október 31-én döntött a „fegyveres megoldás” mellett. Az ezt követő napokban ennek diplomáciai és katonai előkészítését kezdték meg. Az október végén a magyar városokból kivont szovjet alakulatok mellé november első napjaiban újak érkeztek a birodalom, Románia és valószínűleg Csehszlovákia területéről is. A magyar forradalom elfojtása november 4-én vette kezdetét. Mivel a cél – szerencsére – továbbra sem egy új szovjet tagköztársaság kreálása volt, így kellett számukra egy megfelelő hazai vezetőt is találniuk.

Választásuk Kádár Jánosra esett, ami az ő szemszögükből nézve hosszabb távon nem volt rossz döntés, mivel Kádár Rákosiénál egy stabilabb rendszert tudott kiépíteni. Lényeges, hogy Kádár tudta, mire vállalkozik, hiszen már Moszkvában vázolta a szovjet vezetés előtt a lehetőségeket: vagy választások lesznek, és ebben az esetben az időközben az MDP-ből MSZMP-vé alakuló kommunista párt egy lesz a sok közül, vagy fegyverrel verik le a forradalmat, de akkor a támogatottságuk a nullával lesz egyenlő.

Valóban, Kádár a nulláról építette fel ezt követően a rendszerét. A szovjet segítséggel hatalomra juttatott bábkormányának egyik legfontosabb feladata a rendszerhez hű fegyveres alakulatok újjászervezése volt. Mindezt a Münnich Ferenc vezette Fegyveres Erők- és Közbiztonsági Ügyek Minisztériuma végezte a vonatkozó párthatározatok alapján, ebből csak 1957. március 1-jén vált ki hivatalosan a Révész Géza vezette Honvédelmi és a Biszku Béla által irányított Belügyminisztérium. Ezek mellett az újjá­alakuló Honvédelmi Tanácsban foglalkoztak az említett kérdésekkel. Már november elején kiadták a „Tiszti nyilatkozatot”, amelyet mindenkinek alá kellett írnia, aki tovább akart szolgálni a hadseregben.

Az említett szerv mellett a rendőrségi és az állambiztonsági állomány átrostálása is elkezdődött. Kezdetben a rendőrségi szervezeten, majd a BM-en belül felállították a Politikai Nyomozó Főosztályt. A politikai nyomozói munka területén különösen az ügynöki hálózat szétesését, lelepleződését tekintették súlyos problémának. Az átalakítást követően a hadsereget kezdetben ötvenezer, míg a belügyi szervek létszámát 64 ezer fősre tervezték.

Mivel az idő sürgette őket, így Budapesten három karhatalmi ezredet és egy zászlóaljat állítottak fel, a nagyobb városokban pedig zászlóaljakat és századokat szerveztek. Állományukat volt ÁVH-sokból, tisztekből és tartalékos tisztekből szervezték meg, kézifegyverekkel látták el őket. A karhatalmistáknak a következő feladatokat kellett végrehajtaniuk: járőröztek a szovjet alakulatokkal, később önállóan, mindennek során szórakozóhelyeken razziákat tartottak, illetve próbálták begyűjteni a lakosságnál lévő fegyvereket. Többeket közülük jelentős felelősség terhel a forradalom után eldördült és sok halálos áldozattal járó sortüzekért. Jelentős feladatokat kaptak 1957. március 15-én is. Preventív őrizetbe vételeket foganatosítottak, vagyis akiről állambiztonsági és egyéb jelentések alapján úgy vélték, hogy szervezője lehet egy esetleges tüntetésnek, azt még az ünnep előtt elfogták. Ugyanakkor meghatározott stratégiai pontokon objektumokat, utakat őriztek, járőröztek a rendőrökkel, munkásőrökkel együtt. A fontosabb objektumok védelme is a feladataik közé tartozott.

A forradalmat követő év áprilisára csaknem húszezer fősre nőtt az állomány létszáma. Ekkor határozták el a honvéd karhatalom megszüntetését is. Mivel nagy részük tiszt volt, így többen visszakerültek az átválogatott Magyar Néphadseregbe, vagy épp a tavasz és a nyár folyamán szerveződő Munkásőrségnél lettek hivatásos tisztek. A kezdetben a rendőrségen belül szervezett belügyi karhatalom viszont a hetvenes évek közepéig funkcionált.

Új kommunista párthadsereg

A Munkásőrség felállításáról 1957 januárjában döntöttek, bár a karhatalmi alakulatok és a budapesti kerületi rendőrök mellett már novembertől teljesítettek szolgálatot rendező gárdisták. Ilyen névvel kommunista párthadsereg 1945 és 1950 között is működött korábban. A fővárosi egységek létszáma januárban megközelítette a kétezer főt. A felállítandó testület állománya 1957 nyarára csaknem harmincezer főssé vált. A felsőbb parancsnoki állomány volt csupán hivatásos, a többiek társadalmi munkában teljesítettek szolgálatot. Egészen 1963-ig megbízható párttagok közül került ki a milícia állománya, legfőbb feladatuknak az „ellenforradalmi megmozdulások”, magyarán egy újabb forradalom felszámolását tekintették.

A frissen berendezkedő hatalom helyzete nem tette lehetővé, hogy kezdetben a hagyományosan meglévő fegyveres szerveket használja pozíciói megtartása érdekében. Így sajátos módon próbálta megoldani a helyzetet, ideiglenesen a karhatalom szervezésével, a Munkásőrség léte pedig biztos garanciát jelentett volna arra az esetre, ha más fegyveres szervek „felmondják a szolgálatot”. A rendszerhez hű és a rendszer számára jól használható személyek kiválogatása és „nevelése” hosszabb időt vett igénybe.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa


A néma fohász

Az első tanítási nap volt a József Attila Gimnáziumban.

Domokos Pál Péter, a tanár, a tudós, az író lépett be az osztályterembe, amelynek ablakai Budán, a Villányi útra néztek. A levert forradalom utáni első találkozás azzal az emberrel, akinek a neve szimbólum volt idehaza, Erdélyben és Moldvában, de a világon szétszóródott magyarság körében is.

A hetes „osztály vigyázz!”-t vezényelt, jelentette a létszámot, a jelenlévőket és a hiányzók számát, de a „köszönöm, foglaljatok helyet” ezúttal – elmaradt. Péter bácsi még beírt az osztálykönyvbe, s aztán ő maga is kiegyenesedett, és kihúzta magát. Hallgattunk, és vártuk a jelet, amivel majd leültet bennünket. De ő csak állt és nem mozdult.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy felfogjuk, miről is van itt szó: néma gyászunkról, amelyet nehéz volt akkor szavakba foglalni. Szóval csak álltunk az osztályteremben csendben és hang nélkül. Senki sem köhögött, senki sem tüsszentett, senki sem vakaródzott. Senki sem mondta, hogy szeretne leülni. Hogy mi járt a fejünkben? Ezt ma már nehéz megfogalmazni. Valamire azonban világosan emlékszem: hogy megnőttünk; úgy éreztük, százszorosan többet bír el a karunk, s a lélek erős páncélba öltözött. Ami Domokos Pál Péterből áradt, az elől nem lehetett kitérni. De nem is akartunk.

Múltak a percek, és mi csak álltunk, álltunk anélkül, hogy Domokos Pál Péter szólt volna hozzánk. Mai szemmel is látom messzire sugárzó tekintetét, ahogy szoborrá magasodik. Tíz percig, húszig, fél óráig, ötven percig álltunk vigyázzban. Nem éreztük az idő múlását. Csak az a gondolat cikázott agyunkban, amelyről hittük: a legnagyobb erő a világon. A nyakára nem tehetnek köteleket. Aztán megszólalt a szünetre hívó csengő, és kijózanodtunk.

Domokos Pál Péter ekkor szólalt meg újra: „Leülhettek” – mondta, ő pedig elhagyta az osztálytermet. Bambán indultunk ki a folyosóra, és sokáig nem tudtunk megszólalni. Nem tudom, nem is faggattam később Péter bácsit arról, mikor döntötte el a „néma vigyázz”-t: már ezzel a tudattal jött be az osztály­terembe, vagy ott, a pillanat szülte a fohászt…

Később többször jártam nála a Budafoki úti lakásában: egy alkalommal október és november táján. Az asztalon koszorú állt, piros-fehér-zöld szalaggal, a koszorú közepén égő gyertyával. Azóta, ha eljön a november, és a Budafoki úton járok, mindig eszembe jut a néma fohász.

Kő András

 

A kádári megtorlás erőszakszerveiA karhatalom és a Munkásőrség biztos garanciát jelentett arra az esetre, ha más...

Szerző: Magyar Hírlap2015. november 3.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom