A felelősség közös, de nagyrészt a tettek hiányában mérhető

E sorok írója is a cigány kisebbség tagja, és mint tollforgató nem tagadhatja meg önmagát, mert minden írástudó cigány ember kötelessége a cigányság helyzetéről és a kiútról véleményt formálni. A cigányoknak, így jómagamnak sem a tanulás és a munka volt életemben a legnehezebb akadály, amelyet le kellett győzni, hanem az előítélet és sokszor az a retrográd erő, amely a cigányt még mindig a megszokott tolvaj, erkölcstelen és mihaszna népségnek kívánja besorolni. Én végül is győztes vagyok, áttörtem a gátakat és a rasszizmus néha láthatatlan ördögi erőit. Diplomát szereztem, több nyelven beszélek, külföldön, nemzetközi szervezetekben dolgoztam éveket, de a harcom a cigányságért, cigányságomért nem ért véget. Meggyőződésem, hogy van cigány felemelkedés és magyar–cigány nemzeti összefogás és közös jövő. Ennek a szellemében írtam meg a két interjú nyomán felmerült reflexióimat.

A változások nyomában

A hétköznapi szintre süllyedt miskolci cigánykérdés szellembénító csatározásai mellett, megvallom, üdítőként hatott a két roma politikus interjúja, amely tükörképet nyújt a jelen magyar társadalmának és még inkább a cigányság vékony rétegét képező értelmiség megosztottságáról a cigányság helyzetében. Horváth Aladár a régi, klasszikus érveket hozza fel a cigányságról alkotott negatív kép szemlélésekor: a szegénységet, a kirekesztettséget és a politikai elitek felelősségét. Megvallom, ez kicsit közelebb áll a nézeteimhez, és sokkal inkább a társadalmi és politikai folyamatok függvényeként fogja fel a cigányság sorsának alakulását, mint a cigányság helyzetét önhibájaként értékelő Forgács, aki figyelmen kívül hagyja a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika évtizedeken át ható marginalizáló és a társadalmi egyenlőtlenségeket a végsőkig kiélező hatását.

Horváth Aladár nézete egyben gyengesége is, mert a hazai baloldali-liberális politikát helyénvalónak találja a cigányság problémájának megoldásában.

Kísérletet tehetünk a cigányság helyzetének objektív megítélésére és a helyzetével kapcsolatos felelősség mértékének megállapítására, azonban számos tényező miatt ez teoretikus szinten marad. Legfőbb akadálya, hogy a pragmatizmus érvényesüljön megítélésünkben, a cigányság összességéről, rétegzett összetételéről, a társadalmi megosztottságáról rendelkezésre álló hiányos adatok. A cigányság helyzetének alakulását annál is inkább érdemes a magyar társadalom és politika mozgásához kötni, mert a fent említett hiányosságok nem teszik lehetővé a cigányság mint társadalmi és etnikai közösség önálló értékelését.
A változásokat, amelyek a cigány közösségekben a jelenlegi helyzet kialakulásához vezettek, a kilencvenes évek politikai, gazdasági átalakulásainak és rendszerváltó társadalmi mozgásainak felidézése nélkül nem érthetjük meg. Talán Forgács realizmusra törekvő konklúziói is változnak, amennyiben nyomon követi az átalakulás társadalmi és gazdasági vetületét, ami alól a cigányság nem vonhatta ki magát.

A cigányság a Kádár-rendszerben sem volt jólétben élő és előítéletektől mentes társadalmi, etnikai csoport. A helyzetét determinálta az alulképzettsége és örökölt, a többségi társadalomtól eltérő szokás- és hitvilága. A hatvanas években a falvak és kisvárosok végén megtalálható cigányputrik a nyugati sajtó kedvelt témái voltak. A döntő változás talán a hetvenes és nyolcvanas években történt, amikor a hatalmas munkaerőigénnyel fellépő szocialista nagyipar a kohászat, a vegyipar, az építőipar és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek egész országot átfogó hálózatában lehetővé tette a szakképzettséget nem igénylő munkaerő alkalmazását.

Tartás és önbecsülés

Nem volt mellékes az államnak ebben a kérdésben vallott felfogása, amely a munkához való jogot nemcsak deklarálta, hanem kötelezővé is tette. Ez a liberalizmus szabadságról és emberi jogokról vallott felfogásába nyilvánvalóan nem fér bele, különösen a neoliberalista felfogásba, amelynek hangsúlyos célja az élő munkaerő mind kisebb mértékben való alkalmazása és a munkaerő áruértékének mind alacsonyabb szinten tartása. A munkavégzés kötelezővé tétele a liberális felfogás szerint megosztaná a verseny szabadságától a piacot.

Ennek a liberális diszciplínának a tarthatatlansága a kisebbségek – mint a cigányság – esetében ott nyilvánul meg, hogy a versenyben nem kerülnek be a munkaerő-piac­ra, tartósan munkanélkülivé vállnak. Ez a cigányság estében hatványozottan érvényesült. A közösségi tulajdonra alapuló szocialista termelési viszonyok között ez nem kapott létjogosultságot, ezért nem is volt elég hatékony, de a teljes foglalkoztatottságot és főleg az alacsonyabb képzettségű cigányság részére legalább a létfenntartáshoz szükséges javak előteremtését és megvásárlását lehetővé tette. Sajnos már akkor is magas volt a bűnelkövetők száma a cigányság között, de kezelhető volt a bűnözés, nem jelentett társadalmi veszélyt, nem lehetett politikai tőkét kovácsolni belőle. Volt egy lassú, de határozott felzárkózás is. A cigányok nagyobb része dolgozott a fizikai munkát igénylő pályákon. Az előítélet élt, a diszkrimináció hatott, azonban különösen az utóbbival szemben a kötelező munkavégzés állami statútuma - a diktatúra eszközeivel ugyan, de - hatásos fellépést jelentett.

A cigányság a rendszerváltozás előtt is szegénységben élt, és nem voltak képviseleti szervei, sem vezetői, de érvényesült az „élni és élni hagyni” elve, dolgozott, és képzettségének vagy képzetlenségének, munkaerejének megfelelő anyagi juttatásban részesült. A munka pedig tartást és önbecsülést adott az embereknek. Kisebb volt a társadalmi szembenállás, és eltűntek a falu végi viskók.

A tízórai és a drog

Ha a rendszerváltozás folyamatában tekintjük át a cigányság sorsának alakulását, nem sok jóról számolhatunk be. Sorsa szorosan együtt alakul a magyarságéval, és mára a magyar sorskérdések egyik legfontosabbikává vált. A magyarság társadalmi csoportjait is különbözőképpen érintették a változások, de a kép némiképp kedvezőbben alakult, formálódott egy jórészt a külföldi multinacionális vállalatokhoz kapcsolódó menedzsment, amely kiemelkedően jó pénzügyi kondíciókkal került ki a változások libikókaszerű mozgásaiból. Felnőtt egy nemzedék, amely már a cigányságot a nyugati liberális társadalmi felfogáshoz közelítve etnikai problémának látja, amelynek reménytelen helyzetéhez semmi köze. Nem is tudja, miért és hogyan alakult így, de nem is érdekli. Azonban van a magyarságnak a haladó nemzeti hagyományokat értékelő és a változások hatásait a helyén értékelő része, amely a cigányság helyzetét központi és megoldandó kérdésnek látja. A cigányságnak ezeket az erőket kell megkeresnie és velük szövetséget kötnie.

A rendszerváltozás új, minőségi elmozdulásokat hozott a társadalmi, gazdasági életbe. A társadalomban az új politikai elitben nem voltak cigányok, mert a cigányok nem voltak részesei a politikai változásoknak, tehát politikai súlyuk nem volt mérhető. A gazdaságban a szocialista nagyipar összeomlott, privatizálták a nehézipar nagy fellegvárait, vagy tönkrementek a tőke- és a piachiány következtében. A magyar nagyipar összeomlásának és privatizációjának a folyamatát lefölöző multinacionális cégek előtt az új piac és extraprofit megszerzésének gyakorlata már régen ismert volt, lecsökkentve a szükséges munkaerőtömeget, megnövelve a képzettebb munkaerő iránti igényt. A munkások, szakemberek egy része átképezte magát, vagy megfelelő képzettséggel rendelkezett, így el tudott helyezkedni, aki viszont nem ezt az utat járta, munkanélkülivé vált. A cigányság, amely hagyományosan a nehézipar és az építőipar szakképzettséget nem igénylő területein dolgozott, nem tudta követni az új munkaerőpiac által támasztott minőségi követelményeket – munkanélkülivé vált.

Itt a felelősség kérdése! Ki volt a felelős azért, hogy a cigányság tömegei munka nélkül maradtak, és nem tudtak elhelyezkedni? A kormányok nemigen foglalkoztak a cigányság átképzésének lehetőségeivel, mert a többségi társadalomhoz tartozók is munka nélkül voltak. A liberalizálódó állam levetette a paternalista, mindenbe belenyúló, elosztó, gondoskodó kabátját, és az állampolgárt „szabadjára” engedte. Nem volt „halvány dunctja” sem, hogy most mit kellene tenni a cigányság kérdésében. (A segélyeken kívül, amelyekkel csak elodázta a problémát.) A cigányság létszáma ebben az időszakban a kétszeresére-háromszorosára nőtt, ami a munkahelyek elvesztése miatt egy szegénységben élő, a társadalmon kívül rekedt etnikumot hozott létre.

Ha eljutottunk a felelősség kérdé­séig, cigány vezetőkről ebben az időben, de jelen időben sem beszélhetünk. A pártok megtalálták a maguk cigányait, de a cigányok a saját vezetőiket nem. Sem gazdasági, sem politikai hatalommal nem rendelkezik a cigányság, így érdekérvényesítő képessége nem mérhető. Az értelmiség mozgásáról alig van ismeretünk, vagy elzárkózik és letagadja cigány voltát, vagy egyetért a cigányság helyzetét érintő kérdésekkel, de a változáshoz nem találja a kapaszkodókat.
A változások a cigányság életében minőségi változást, mégpedig egyértelmű elszegényedést hoztak. A szegénység és kilátástalanság morálisan teljesen szétverte közösségeit, ugrásszerűen megnövekedett a bűncselekmények száma. A kormány pedig hallgatott, és tehetetlenül szemlélte az eseményeket mindaddig, amíg szélsőséges szervezetek – mint a Magyar Gárda – meg nem jelentek, de ekkor már késő volt. A cigányság súlyos helyzete hozzájárult a szélsőjobb parlamenti politikai erővé válásához, és ez döntő fordulatot hozott a magyar politikai életbe is.

Most a liberális megmondók kígyót-békát kiabálnak a jobboldalra, holott a cigányság lesüllyedéséhez és ennek következtében a szélsőjobb győzelméhez kormányzásuk idején tevőlegesen hozzájárultak. A cigányság az ország munkanélküliséggel legsúlyosabban sújtott északkeleti térségében kriminalizált helyzetben van, a többségi társadalom ellenszenve kézzelfogható. A megállapításból – ahogy Forgács fogalmazott az interjúban –, hogy „300 cigány gyerek gondolkodik, hogy szerez estére drogra valót”, kiderül, hogy a nyilatkozó csak őket látja, de Borsodban ezer más is ugyanígy tesz, tehát nem lehet a cigány gyerek kizárólagos attribútuma a drogfogyasztás. Más megközelítésben Forgács hiába fogja a cigány gyerekek drogfogyasztását megszüntetni, ha a többségi társadalom elosztói továbbra is terjesztik a drogot. Mert a drogfogyasztás fő haszonélvezői nem a cigányok. Ha a tizenkét éves cigány gyerek elveszi a másik tízóraiját az iskolában, akkor szerinte  ezért utálják a cigányokat és az ő felfogásában a cigány gyerek a hibás. Az én véleményem szerint pedig az a hibás, aki ide juttatta, a család és a társadalom közösen. A cigány gyerek egyébként nem azért veszi el a tízó­rait, mert ő cigány, hanem azért, mert éhes. Forgács tehát összetéveszti az okot és az okozatot.

A cigányság jelenlegi helyzete sok tényező hatására alakult ki, de döntő mozzanatot jelentett az a változás, amely a kilencvenes évek elején egyértelműen negatívan hatott a cigány társadalom minden szegmensére. Ezekből a változásokból vesztesen és nagy hátránnyal került ki, amelynek ledolgozása nemzeti érdekünk és feladatunk. A felelősség kérdése megosztott, de a nagyobb részt azoknak a politikai erőknek kell viselniük, amelyek szavakban igen, de tettekben semmit sem tettek a cigányság helyzetének javítása érdekében.