A Kónya-törvény áldásos repülése

– Meghatározó élmény volt fiatal éveiben a sport?

– Persze. Rúgtam a labdát, mint a legtöbb gyerek, az utcán, a Városligetben. Atletizáltam, a rövidtávfutás volt a kedvencem, de szerettem a magasugrást és a távolugrást is. Hatéves koromtól vívtam a Dózsában, Róna Ármin volt a mesterem. Vasárnaponként focimeccsre jártam, a Fradit néha vidékre is elkísértem. Az újságokat később is a hátsó oldalán, a sportrovatnál kezdtem, volt, hogy ott is fejeztem be. Kilencéves voltam, amikor Mező Ferencnek az újkori olimpiákról szóló könyvét végigolvastam. A magyar bajnokok nevét Hajós Alfrédtől kezdve álmomból felébredve is sorolni tudtam.

– És a külföldi bajnokokét?

– A régiek közül csak azokét, akiknek magyar riválisaik voltak. Nem tehetek róla, ma is azok a sportesemények érdekelnek, ahol magyarok szerepelnek. A nemzeti érzés valahogy eszmélkedésem óta fontos volt számomra. Azért jártam például a déli misére a Rózsák terei templomba, mert a diákmisékkel ellentétben ott a szertartás végén a Himnuszt énekeltük. És a válogatott futballmeccsek! Ahol a szurkoló hihette, hogy kilencven percig szabad. Lobogtathatja a nemzeti zászlót, és kórusban skandálhatja, hogy „Hajrá, magyarok!” És teli torokból énekelheti a Himnuszt.

– Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa nyilatkozta egyszer, hogy ő mindig énekelte a pálya közepén nemzeti imánkat, nem csinált ebből titkot. Meg voltak mások is a csapatban, akiknek mozgott az ajkuk, de belül mindenki forgatta Kölcsey szavait.

– Az 1955-ös budapesti ifjúsági vívó-világbajnokságra édesapám vitt ki a Nemzeti Sportcsarnokba, akkor voltam először vívóversenyen. Amikor a kard egyéni döntő után Szerencsés József ott állt a dobogó legtetején, ment fel a zászló és szólt a Himnusz, magamat képzeltem a helyébe, hogy milyen szép lenne, ha… De nem voltam igazán tehetséges, másképpen alakult az életem.

– Az ember erőfeszítéseinek legértékesebb eredménye nem az, amit kap, hanem amivé a sikerei révén válik. A kiemelkedő teljesítményt nem a várható díj vagy eredmény motiválja, hanem maga a teljesítmény.

– Így van, de egy kiemelkedő sportoló, különösen egy olimpiai bajnok dicsőséget szerez a hazájának. Megérdemli hát, hogy erőfeszítéseit honorálják.

– Ez indította az olimpiai bajnoki járadékról szóló törvényjavaslat kidolgozására?

– Maga az ötlet Bárány Jánostól származik, aki 1993-tól négy éven át politikai tanácsadóm volt, s azóta is az egyik legjobb barátom. A részleteket aztán közösen találtuk ki. A  szükséges szakmai információk, adatok beszerzésében egy másik barátom, Dévai Csaba segített, aki akkor a Sporthivatalnál dolgozott.

– Hogyan fogadták az indítványt?

– Az alapgondolattal a kormányoldal is egyetértett, pedig ellenzéki képviselő voltam. A bizottsági vitában persze számos ellenérv is megfogalmazódott. A kormány képviselője a költségvetési kiadásokra hivatkozva ellenezte a javaslatot. Én viszont már az előterjesztésben kimutattam, hogy az olimpiai járadék évente mindössze ötvenmillió forinttal terhelné meg a költségvetést. Ezért az összegért pedig az atlantai olimpia televíziós közvetítése során mindössze tizenöt másodpercnyi reklámidőt lehetett vásárolni. A bizottsági ülésen ehhez hozzátettem, hogy olim­piai bajnokaink tiszteletére a Himnusz ennél hosszabb ideig szól… Igaz, nem a Coca-Colát, hanem Magyarországot reklámozza.

– Akadtak más ellenérvek is?

– Igen. Hogy miért éppen az olimpiai bajnokok? Hiszen sokszor egy hajszálon múlik, hogy ki lesz az első, a második, a harmadik. És nem azonos-e a sportértéke a világbajnoki győzelemnek? Erre az volt a válaszom, hogy minden bővítésre irányuló módosító javaslatot támogatok, de nem jöttek ilyenek.

– Az egykori amerikai elnöktől, Nixontól származik a mondás: „Egy második hely az olimpián ezüstöt jelent. A politikában pedig azt, hogy elfelejtenek.”

– De ez igaz sajnos a sportra is.

– Mi volt a parlamenti indítvány alapfilozófiája?

– A következő: a juttatás nem segély, nem adomány, nem nyugdíj-kiegészítés, hanem a teljesítmény után jár a bajnokoknak. Kiérdemelték. Ezért nem támogattam az SZDSZ elképzelését, hogy szociális szempontok szerint differenciáljunk a bajnokok között. És ezért nem értettem egyet azzal, amikor Farkas Péter birkózótól, aki később bűncselekményt követett el, megvonták a járadékot. A másik fontos szempont, hogy ezek a sportemberek életük meghatározó időszakát, amelyet karrierjük megalapozására fordíthatnának, a sportra áldozzák, ezért indokolt, hogy amikor a sporttevékenységgel felhagynak – s ez nagyjából a harmincötödik életévükkel következik be –, attól kezdve ezért kompenzációt kapjanak, amely segítheti a civil életben a boldogulásukat.

– Azt mondta, hogy a kormány ellenezte a javaslatot.

– Igen. Már akkor is komoly ellentét volt a kormányoldal és az ellenzék között, ennek ellenére sikerült a kérdésben politikai konszenzust kialakítani. Ez az egyetlen olyan törvény az elmúlt huszonöt év alatt, amelyet ellenzéki képviselő terjesztett elő, a kormány nem támogatta, és mégis megszavazta a parlament! Hasonló helyzetet ma már nem tudok elképzelni, még a sport területén sem. Velem egy időben kapott fair play díjat Kovács Kokó István, aki körül mostanság szomorú vita zajlik a közéletben. Az atlantai olimpia bajnokát, a profi pályafutásban is kitűnt ökölvívót egykoron a nemzet teljes szeretete vette körül. Amikor aztán megjelent a Fidesz kampányarcaként az emelvényen, abban a pillanatban a másik oldal szemében gyűlölet tárgya lett. És amikor Kokó tíz-egynéhány év után most kritikusan szólalt meg a kormánnyal szemben, a saját oldalán sokan árulónak tekintik. Ide jutottunk.

– A „Kónya-törvény”, amelyet csak így emlegetnek, mikor lépett hatályba?

– 1997-ben fogadta el az Országgyűlés, és 1998. január elsején lépett életbe. Azóta minden magyar olim­piai bajnokot megilleti havonta a mindenkori bruttó átlagfizetés, amely napjainkban 230 ezer forint körül van. A haláluk után pedig az özvegyek is megkapják a járandóság felét. Ráadásul a parlamenti szavazást követően Lemhényi Dezső, az Olimpiai Bajnokok Klubjának akkori elnöke kijárta, hogy a juttatás adómentes legyen. Annak is örülök, hogy mára jelentősen kiterjesztették a kedvezményezettek körét.

– Van-e tudomása arról, hogy Euró­pa más országaiban is hasonló módon ismernék el az olimpiai bajnokok teljesítményét?

– Úgy tudom, mi voltunk az elsők a világon, akik bevezettük ezt a juttatást. Nem sokkal később a lengyelek is követték a magyar példát. Hogy ma hány országban van hasonló szabályozás, azt nem tudom.

– Jó érzés töltheti el, hogy nagyon sok sportember önnek köszönheti a járadékot.

– Örökös tiszteletbeli tagja vagyok az Olimpiai Bajnokok Klubjának. Módosították az alapszabályt, csak azért, hogy ezt a tagságot létrehozhassák. Rendszeresen járok a klub rendezvényeire. Nagy ajándéknak tartom, hogy legendás sportemberekkel találkozom, köztük olyanokkal, akiket fiatalkoromban csodáltam. S akiket azóta is csodálok.