Ajánló
Pillantás az obstrukció mögé
Valamennyi televízió sugározta a Tanítanék Mozgalom Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének és a pedagógusokkal, valamint az érdekképviseleti szervezetekkel tárgyaló kerekasztalt irányító államtitkárnak, Palkovics Lászlónak címzett ultimátumát. Az „ifjú hölgy” által felolvasott szöveg szerint a mozgalom felszólítja az oktatásügyi államtitkárság képviselőit, hogy április 12-én 12 és 14 óra közötti időpontra szóló tárgyalási meghívásuknak tegyenek eleget. Ha ezt nem teszik meg, akkor április 15-re egész napos munkabeszüntetést, azaz sztrájkot tartanak.
Mindebből kitűnik, hogy a kormány, illetve a minisztérium képviselőit a nemcsak szakmainak, hanem politikainak is minősülő ellentábor – amelyhez csatlakozott a pedagógusoknak kevesebb mint három százalékát képviselő Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is –, a mozgalom a saját szándékai szerint akarja ugráltatni. Ha ebbe Palkovics és stábja, valamint az érdemi tárgyalásokra kész pedagógustársadalom (illetve a tanárok valamivel több mint tíz százalékát tagként képviselő Pedagógus Szakszervezet) belemenne, egyértelműen megalázva alulmaradna.
Azt is látni kell, hogy ha az oktatási államtitkárság ennek a konfrontatív csoportnak bármely követelését teljesítené, azonnal újabbakkal állnának elő, s így se vége, se hossza nem lenne a zsarolásnak és az engedményekre kényszerüléseknek. A pedagógustársadalom részéről is fennáll egy jogos bizalmatlanság, hogy a központosítás lebontása csak látszólag történne meg a Klik és területi szervezetének némi módosítással ugyan, de további fenntartása mellett. A kormány akkor őrizheti meg ebben a helyzetben a politikai és erkölcsi tekintélyét, ha nem enged a követeléseknek, és az államtitkár jelöli ki a tárgyalások helyét és időpontját. A kerekasztal résztvevőinek és az obstruáló körnek is támogatnia kellene egy olyan szervezeti reformot, amelynek eredményeként a Klik helyébe egy valóban demokratikus szerveződési forma lépne. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha a Klik helyére lépő központi hivatal, és annak területi hivatalai élén is olyan paritásos képviseletű bizottság áll, amelynek munkájában az államtitkárság, illetve a hivatal vezetője mellett alulról szerveződve a megfelelő oktatási szintek szerint tagként vennének részt a pedagógusok, a diákok és szülők képviselői. S ahol az általános iskolai és az annál alacsonyabb szintű oktatásban részt vevő gyerekek képviseletében szintén a szülői képviselet járna el.
Ezek a bizottságok határoznák meg a hivatali működés irányait a nyugat-európai és egyes transzatlanti államokhoz hasonlóan.
Egyetemi oktatói tapasztalatomból tudom, hogy – a hibák ellenére is – mióta a Fidesz–KDNP kormánykoalíció kezében van az oktatásigazgatás, már valamivel felkészültebb érettségizettek kerülnek a felsőoktatásba, mint a korábbi balliberális kormányzás idején. Egyébként mindenben egyetértek Jobbágyi Gábor professzornak a lapjukban megjelent problémafeltáró írásával (Közoktatásunk dilemmái, Magyar Hírlap, 2016. április 4.). A közoktatás színvonalesése a balliberális kormányzás időszakára vezethető vissza, amit a jelenlegi polgári kormányzat igyekszik megállítani és visszafordítani. Ezenkívül a balliberális kormányzás idején voltak az oktatásban leépítések is – amelyekről akkoriban jómagam is kritikusan írtam –, most azonban nem kell ilyesmivel szembesülnünk.
Mindebből kitűnik, hogy a kormány, illetve a minisztérium képviselőit a nemcsak szakmainak, hanem politikainak is minősülő ellentábor – amelyhez csatlakozott a pedagógusoknak kevesebb mint három százalékát képviselő Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is –, a mozgalom a saját szándékai szerint akarja ugráltatni. Ha ebbe Palkovics és stábja, valamint az érdemi tárgyalásokra kész pedagógustársadalom (illetve a tanárok valamivel több mint tíz százalékát tagként képviselő Pedagógus Szakszervezet) belemenne, egyértelműen megalázva alulmaradna.
Azt is látni kell, hogy ha az oktatási államtitkárság ennek a konfrontatív csoportnak bármely követelését teljesítené, azonnal újabbakkal állnának elő, s így se vége, se hossza nem lenne a zsarolásnak és az engedményekre kényszerüléseknek. A pedagógustársadalom részéről is fennáll egy jogos bizalmatlanság, hogy a központosítás lebontása csak látszólag történne meg a Klik és területi szervezetének némi módosítással ugyan, de további fenntartása mellett. A kormány akkor őrizheti meg ebben a helyzetben a politikai és erkölcsi tekintélyét, ha nem enged a követeléseknek, és az államtitkár jelöli ki a tárgyalások helyét és időpontját. A kerekasztal résztvevőinek és az obstruáló körnek is támogatnia kellene egy olyan szervezeti reformot, amelynek eredményeként a Klik helyébe egy valóban demokratikus szerveződési forma lépne. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha a Klik helyére lépő központi hivatal, és annak területi hivatalai élén is olyan paritásos képviseletű bizottság áll, amelynek munkájában az államtitkárság, illetve a hivatal vezetője mellett alulról szerveződve a megfelelő oktatási szintek szerint tagként vennének részt a pedagógusok, a diákok és szülők képviselői. S ahol az általános iskolai és az annál alacsonyabb szintű oktatásban részt vevő gyerekek képviseletében szintén a szülői képviselet járna el.
Ezek a bizottságok határoznák meg a hivatali működés irányait a nyugat-európai és egyes transzatlanti államokhoz hasonlóan.
Egyetemi oktatói tapasztalatomból tudom, hogy – a hibák ellenére is – mióta a Fidesz–KDNP kormánykoalíció kezében van az oktatásigazgatás, már valamivel felkészültebb érettségizettek kerülnek a felsőoktatásba, mint a korábbi balliberális kormányzás idején. Egyébként mindenben egyetértek Jobbágyi Gábor professzornak a lapjukban megjelent problémafeltáró írásával (Közoktatásunk dilemmái, Magyar Hírlap, 2016. április 4.). A közoktatás színvonalesése a balliberális kormányzás időszakára vezethető vissza, amit a jelenlegi polgári kormányzat igyekszik megállítani és visszafordítani. Ezenkívül a balliberális kormányzás idején voltak az oktatásban leépítések is – amelyekről akkoriban jómagam is kritikusan írtam –, most azonban nem kell ilyesmivel szembesülnünk.