Mindszenty nem volt antiszemita

A múlt értelmezéséről folyó vitában a Magyar Narancs emelte a tétet, az antiszemitizmus örök bunkójával támadva Mindszenty Józsefre, akit Paksy Zoltán megrögzött antiszemitának nevez, egy, még ifjú papként általa kiadott plébániai újságban megjelent cikkek zsidóellenes kitételei miatt. Paksy tartott már előadást Mindszenty küzdelme a zalai nyilasokkal az 1930-as években címmel is, most azonban más a megrendelés tárgya. Máskor elmondta, hogy a kereszténypárt programja fokozottan képviselte a szociális gondoskodás eszméit, Mindszenty-Pehm József pedig a reformmozgalom egyik vezéralakjává vált. A keresztényszocialista politikai erők a kezdetektől szemben álltak a nemzetiszocializmussal – mondja Paksy akkor és ott –, a nácizmust német „faji vallásnak” tekintették, amely nem egyeztethető össze a katolicizmussal.

Most ellenben próbálja kisebbíteni annak jelentőségét, hogy Mindszentyt a 20. század minden hazai diktatúrája letartóztatta: a Károlyi-rendszer internálta, túsz volt Kun Béláék idején, megjárta Szálasi és Rákosi börtöneit – mert minden önkényuralomnak egyedülálló erkölcsi szilárdsággal állt ellen. Talán éppen ez a „bűne” minden kor köpönyegforgatói, politikai haszonlesői és erkölcsi relativistái szemében. A személyét ért támadás brutális megelőző csapás az emlékezetpolitikai harcban, amely a hitéért és nemzetéért a végsőkig elszánt hitvalló diszkreditálásának kísérletével az ellenfél szimbolikus történelmi tablóját en bloc zúzná szét. Jöttök itt Telekivel, Donáth Györggyel, Wass Alberttel, Prohászkával – ugyan; hiszen Mindszenty is antiszemita felforgató. Erre mit léptek?

Mivel napjaink szellemi terrorbrigádjai – történelmi korukból kiragadva – nem haboznak az antiszemitizmussal való megbélyegzés fegyverével egyenként levadászni bárkit, akinek szellemisége, munkássága valamilyen szempontból nincsen az ínyükre, ideje gyökerében megragadni a 20. század elején folyt zsidókérdés-vitákat. Ezért tekintsünk egy, a terrorbrigádok körében respektált gondolkodó, Jászi Oszkár szemüvegén át a szóban forgó korra. Litván György tanulmánya szerint Jászi mindig hangsúlyozta egyes gazdasági, társadalmi vagy kulturális jelenségek – a Tanácsköztársaság vezetése, a magyar kommunista emigráció, a Tisza- vagy Bethlen-kormányzatot támogató nagytőke – túlnyomóan zsidó jellegét. Szerinte „a zsidó uzsora hatalma még soha nem volt az országban ilyen teljes”, „a zsidó kispolgárság (…) liberalizmusa még mindig kimerül a sekély antiklerikális propagandában”.

Az ilyen idézeteket az antiszemitázás prófétái szeretik azzal elintézni, hogy sok nagy embernek voltak szerencsétlen megfogalmazásai, de – az általuk elismerésre méltatottak esetében – az életmű egészében ezek nem lényegesek. (Mások esetében ellenben ez a fő kérdés.) Ha ilyen gondolatok ráadásul egy zsidó embertől származnak, akkor még szóba kerülhet az öngyűlöletről való pszichologizálás. A helyzet azonban ennél bonyolultabb, és végre világosan ki kell mondani, hogy a történelmet nem lehet a jelen ideológiai igényei szerint ide-oda facsarni. A 21. század elején, a zsidó nép tragikus szenvedései ismeretében (és a hutuk és tuszik, örmények, tamilok és szingalézek, a kambodzsaiak, a kongóiak, a krími tatárok és a baltiak tragédiái után), az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának szellemi miliőjében már olyan ismeretek birtokában vagyunk, amelyek a korábbi korok embereinek nem álltak rendelkezésére.

Tengernyi szenvedés tapasztalata véshetné bele minden közéleti ember fejébe: A KOLLEKTÍV ÍTÉLKEZÉS ELFOGADHATATLAN! Mindenki csak a saját tetteiért felelős, néphez, rasszhoz, valláshoz való tartozás nem lehet sem hátrányára, sem előnyére senkinek. Kár, hogy eközben továbbra is az európai jogrend részei lehetnek kollektív bűnösségen alapuló dekrétumok; hogy számos régió etnikai jellegének állami eszközökkel való manipulációja vidoran folyik tovább. Mégis, s ebben Európa az egész világnak jó példát mutat, az érdekellentétek, amelyek egykor (világ)háborúkhoz és tömeggyilkosságokhoz vezettek, ma már kereskedelmi tárgyalások, versenyszabályozás, támogatás- és adópolitika eszközeivel feloldhatók. Ez a népek, vallások és kultúrák békés együttműködésének soha nem remélt esélyét nyitja meg. Segítségünkre lehet az is, hogy a keresztény teológia és a lelkipásztori gyakorlat a korábbiaknál markánsabban emeli ki a zsidó Pál apostol keresztény univerzalizmusának üzenetét: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” De nem volt mindig így. Népek, nyelvek, vallások esetenként durva eszközökkel vívott harca alakította Európa és a világ történelmét, és a konfliktusok kusza hálójában a zsidóság egy volt a versengő népek, vallások közül, amely ugyanúgy próbálta érvényesíteni kollektív érdekeit, törekvéseit, mint bármely más nép vagy vallási csoport. Litván szerint „Galíciában Jászit megdöbbentette az ottani zsidóság elkülönült nemzetiségi létformája és nacionalizmusa”. Az itthoni zsidóellenesség éppen e közösség tömeges magyarországi megjelenéséhez kötődik, és az ezt bírálók gyakorta hangsúlyozták, hogy a már asszimilálódott zsidóságot respektálják.
Mindazonáltal, maga az asszimiláció sem volt konfliktusmentes. Amint Gyáni Gábor megfogalmazza: „a zsidóság a befogadó közösség felső, vagy­is elit vagy elitközeli pozícióit célozta meg asszimilációja nyomán.” A többi csoport gyakran úgy ítélte meg, hogy a zsidóság kollektív érdekérvényesítése meglehetősen hatékony. Erre nézve számszerű adatok forogtak közkézen, amelyekből egyesek az uszításig menő következtetéseket vontak le. De ez sem volt rendkívüli: az erőforrásokért folyó harc az együtt élő vagy szomszédos népek, vallások között folyamatos volt, elég itt az erdélyi magyar és román közösségek között a föld birtoklásáért folytatott gazdasági küzdelemre vagy a tömeggyilkosságokig menő erőszakos összecsapásokra (Abrudbánya, Verespatak) utalni. A magyarellenesség vagy éppen a zsidóellenesség évtizedekkel a tragikus végkifejlet előtt a „normál üzem” része volt.

Tamás Gáspár Miklós azzal menti Karl Marx közismert antiszemita kiszólásait („Mi a zsidóság világi alapja? … a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz”), hogy Marx nem ismerhette a nácizmus okozta tragédiát. Igaz, de ez az 1927-ben meghalt Prohászka püspökre is érvényes. Természetesen Prohászka mai tisztelői nem engedhetik meg maguknak, hogy a püspök korabeli retorikáját használják ma a zsidósággal – vagy bárkivel – kapcsolatban. Mert mi már sokkal többet tudunk, így felelősségünk is összehasonlíthatatlanul nagyobb. De a történelmet nem lehet kényre-kedvre visszamenőleg átírni. Jászi és mások megállapításai nem sajnálatos kisiklások, hanem koruk bonyolult folyamatainak leírását célzó kísérletek – nem tehetünk úgy, mintha nem a valóságban gyökereztek volna.
Ennek jegyében olvassuk tovább Jászit: aki „megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, … aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintetnélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent; …aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve; aki kritizálni merészelte a budapesti metropolis zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát stb., az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva”.

Ha Jászi kortársa, Pehm József hasonló diagnózist írt (volna) le, ha lapjában ilyen eszmefuttatások jelentek meg, az csak annyit bizonyít, hogy részese volt annak a szellemi forrongásnak, amit a világháború, a forradalmi káosz és a bolsevista terror szított fel. Pehm József alapélménye ebben a megállapításában ragadható meg: „Aki a hitet, az erkölcsöt lerombolja, az ledöntötte az ország fenntartó oszlopait.” Ha mellé állítjuk Jászi diagnózisát a korabeli Pestről: „a dzsentri úrhatnámság és a zsidó cinizmus undorító ölelkezése: felszínes és szedett-vedett kultúra… mely a tudatlanságot és a jellemtelenséget művészi impresszionizmusnak keresztelte el: szabados erotika igazi szenvedély és egyéniség nélkül: …minden komolyságnak, elvnek, erkölcsi következetességnek orrfintorgató letagadása: durva… ateizmus és vallástalanság”, Pehm József indítékai is jobban megérthetők.

Krómer István
politikai elemző