Ajánló

Kóborló lelkek a poros tájakon

Országúti bosszú – a sivatagnál már csak a film szereplőinek lelke sivárabb

Ha Ausztráliát csak a közönségfilmek alapján ismerjük, könnyen az a kép alakulhat ki bennünk, hogy az egész országot sivatag borítja és mindenfelé bandák cirkálnak, csak hogy belekössenek az emberekbe – jegyzi meg Tarantino az úgynevezett ozploitation műfajáról szóló, Nem egészen Hollywood című dokumentumfilmben.

Hiszen a hetvenes évek óta készült zsánerdarabok nem éppen a legjobb színben tüntették fel Ausztráliát. De a korszak hatása más szempontból is tagadhatatlan, az ország addig szunnyadó filmgyártását felélesztették, és a B kategóriás alkotások explicit, nagyrészt csak a legegyszerűbb ingerekre ható eszközrendszerét a művészibb ambíciójú művek is a maguk arcára formálták. Arról nem is beszélve, hogy ezek a hetvenes évektől készült filmek korlenyomatként őrzik a feminizmusról és a szexualitásról szóló korabeli politikai vitákat – amelyekhez akkor, amikor a mozgóképnek még tétje és ízlésformáló ereje volt, hozzá is járultak. Bár ez nagyrészt lecsengett a nyolcvanas évek végére, a közelmúltban egyre több fiatal rendező próbálkozik a felélesztésével: van, aki az eredeti szellemiséget megtartva, szigorúan zsánerfilmben gondolkodva (mint Greg Mclean Wolf Creekje), mások azonban csak bizonyos elemek megtartása mellett próbálnak túllépni a közönségprodukciók keretein. David Michod számtalan fesztiváldíjjal jutalmazott gengszterfilmje, az Animal Kingdom is bátran nyúlt olykor explicit kifejezőeszközökhöz a nagyobb drámai hatás kedvéért, új filmje, az Országúti bosszú azonban még látványosabban lavíroz az art- és a plázamozik igényei között.

A történet tíz évvel egy globális gazdasági összeomlás után játszódik. Egy exkatona, Eric (Guy Pearce) magányosan és egykedvűen iszogat egy kihalt autópálya melletti kocsmában, amikor néhány menekülő rabló elköti az autóját. A férfinak azonban a jármű a világot jelenti, ezért utánuk ered, a bosszúhadjáratban pedig mellé csapódik a banda egyik tagjának sebesülten hátrahagyott öccse (Robert Pattinson) is, és különös kötelék alakul ki közöttük.

Az Országúti bosszú a totális nihil filmje, amelyben a szereplők az emberi arcukat már levedlették és egymás farkasaként küzdenek a túlélésért, miközben az élet teljesen elvesztette értékét. Michod a posztapokaliptikus sci-fi és a modern filozófiawesternek elemeit gyúrta össze, a főszereplő Mad Maxhez hasonlóan kóborol magányosan a civilizáció utáni világban csupán a minimális, elfeledett erkölcsi elvektől hajtva, miközben a Nem vénnek való vidék seriffjéhez hasonlóan arcára van írva, hogy nem sokat ért már a megváltozott világból, csupán őskövület a sztráda mentén. Guy Pearce tökéletes a szinte néma anti-hős szerepében, játéka akkor a legkifejezőbb, amikor meg sem szólal, arcára tökéletesen kivetül, hogy már maga sem tudja, mit miért tesz, motivációját csupán az ősi ösztönök és némi igazságérzet jelenti. Mellette igazi meglepetés Robert Pattinson: az Alkonyat-sorozattal befutott tinisztár látszólag minden erejével igyekszik megszabadulni egykori imázsától, szinte Oscar-gyanús alakítást nyújt az értelmileg kissé visszamaradott, hamisítatlan vidéki suttyó szerepében. A filmet azonban elsősorban erőteljes atmoszférája teszi feledhetetlenné, és bár egyszerre kétféle igényt is kielégít, Michod munkája mégis szűkebb réteget szólít meg. Hiszen a popcorn- mozik rajongói könnyen túl lassúnak érezhetik a tempót, míg a hagyományos művészfilmek kedvelőinek valószínűleg túl direkt, túl kommersz – azonban éppen ez a kettősség adja az egyediségét.

Országúti bosszú
Színes, szinkronizált ausztrál–amerikai akciófilm, 102 perc, 2014
Rendező: David Michod
•••••••8••

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom