Jönnek a búrok?

Meglepő, hogy – a markáns különbségek mellett – mennyi hasonlóság, akár párhuzamosság van a magyar és a búr (afrikáner) történelem, társadalom, kultúra, vallás – megkockáztatom: a sors és a néplélek között. Ennél már csak az a meglepőbb, hogy alig tudunk egymásról valamit, és ezen belül is valószínűleg mi tudunk róluk kevesebbet: gyakorlatilag szinte semmit. De nem is figyeltünk rájuk, legalábbis eddig. Az úgynevezett búr könyv megjelenése (A búrok és az apartheid, Antológia, Lakitelek, 2005) hozott némi átmeneti érdeklődést, de az nem tartott sokáig. Legközelebb Nelson Mandela 2013-as halála kapcsán kerültek komolyabban szóba a búrok, de akkor is főleg a nyugati sajtóban.

Nemrég viszont fölmerült a sajtóhírekben annak lehetősége, hogy hamarosan búr küldött(ség) érkezik hazánkba, hogy farmerek Magyarországra telepedéséről tárgyaljon, ennek lehetőségéről-föltételeiről érdeklődjön. De miért jönnének a búrok Magyarországra, akaratlanul is, de kétségkívül új irányt szabva a migrációs folyamatnak? Jó lenne ez nekünk? És egyáltalán: kik azok a búrok?

A búrok túlnyomó részükben a Dél-afrikai Köztársaságban élő nép, népcsoport, etnikum, nemzet – nézőpont vagy hangsúly szerint. Kisebb számban élnek még – történelmi okokból – a szomszédos országokban is, csakúgy, mint magyarok a határokon kívül. Nyelvüket, amely holland alapú, de attól nagyon eltávolodott, hozzávetőlegesen tízmillióan beszélik (a számok folyamatosan változnak: csökkennek; lásd a magyart), ennek körülbelül a fele lehet ténylegesen búr, mert az afrikánsz (afikaans) nyelvet mások is beszélik (sokan a Dél-afrikai Köztársaság másik nagy fehér lakossága, az angolok körében, továbbá feketék is). A búrok nyelve, az afrikánsz a világ legfiatalabb indogermán nyelve. Története párhuzamos a búrok történetével.

Az első holland telepesek 1652-ben kötöttek ki a mai Fokváros közelében. Őket követte egy vallási üldözés elől menekülő francia hugenotta csoport 1688-ban, majd különféle német csoportok. Ezekből, valamint számos kisebb népcsoportból (köztük néhány magyarból) lettek a búrok, akik a 19. század óta gyakran az elegánsabb afrikáner elnevezéssel illetik magukat. A Fokvároshoz közeli Stellenboscht 1679-ben alapították, s ez lett az afrikáner nép, kultúra és civilizáció bölcsője.

A város ma is virágzik, a bortermelés központja, és a feketék még nem özönlötték el teljesen. Az afrikánerek száma 1700 körül ötezer, 1800-ban már negyvenezer körül volt, és a nagycsaládos életmód miatt gyorsan szaporodtak tovább. (Paul Krugernek, a „búrok atyjának” még életében százötvenhat leszármazottja volt.) Az 1830-40-es években tömegesen elindulnak a kontinens belseje felé (The Great Trek, a Nagy Menetelés), részben hogy megszabaduljanak az időközben megérkezett angoloktól, akik megvetették lábukat Fokföldön.

Állandó küzdelemben álltak a természettel, az őket üldöző angolokkal, valamint a feketékkel, elsősorban a ma is legnépesebb zulukkal. Száz évvel később, a 19. század közepén, amikor a búrok megállapodtak és a csillaguk fölfelé ívelt, országszerte számos emlékművet emeltek a hosszú menet és a küzdelmek emlékére. A legjelentősebb a fővárosban, Pretoriában épült úgynevezett Voortrekker Monument, amelyet 1949-ben, a búr Nemzeti Párt választási győzelme után adták át. De addig még sok évtizedes megpróbáltatás várt a búrokra. Igaz, a vándorlások és az állandó harc közepette kovácsolódtak nemzetté. Menet közben több köztársaságot alapítottak. Végül az angolok leverték az utolsót is, és a brit birodalomhoz csatolták 1877-ben.

Az igazi megpróbáltatás ezután kezdődött. Kruger és több kitűnő hazafi vezetésével megszervezték az ellenállást, majd 1880-ban kikiáltották a búr köztársaság visszaállítását. Ezt az angolok lázadásnak minősítették és azonnal támadtak. Megdöbbenésükre azonban, a korábban lenézett búrok jól kiképzett hadseregével találták magukat szemben, amely napok alatt súlyos vereséget mért a támadó britekre. A következő két évtized története lényegében az angol–búr háború (1899–1902) előkészítésének története. Itt nincs mód a véres kegyetlenkedésekkel kísért és hatalmas áldozatokat követelő háború leírására, amelyben egyébként számos magyar is részt vett a búrok oldalán.

A búrok évekig kitartottak, miközben ötvenezer katonájukból tizenötezer maradt, mintegy négyezer nő és huszonkétezer gyermek pedig az angolok koncentrációs táboraiban pusztult el. Utóbbiak negyedmilliós hadsereggel, azaz ötszörös túlerővel támadtak. Majd 1910-ben jött létre a kiegyezés.

Megalakult a Dél-afrikai Köztársaság, brit zászló alatt, de a későbbiekben teljes függetlenséggel, fokozatos angol–búr megbékéléssel és a búrok jogainak el-, illetve visszanyerésével. A dél-afrikai parlamentben elsők között D. F. Malan, későbbi miniszterelnök használta 1944-ben az apartheid szót, amelynek a megvalósítása a szabad választásokon győztes búr Nemzeti Párt ideológiája alapján hamarosan megkezdődött, és amelynek említése kikerülhetetlen a búrok történelmével kapcsolatban.

Az apartheid rendkívül bonyolult, egyedi történelmi jelenség volt. Ezernyi kötetet írtak róla pró és kontra, túlnyomórészt torz és gyűlölködő hangnemben. Rasszista politikáról, egyfajta különös szegregációról volt szó, amelyben a főként feketék lakta területeken, önkormányzatokkal rendelkező úgynevezett bantusztánokat alakítottak ki. Miközben a rendszer elhibázott voltát ma már a búrokkal együtt mindenki elismeri, tény, hogy kevés politikai rendszer volt, amelyről annyi valótlanságot, tévedést és félreértést terjesztettek a világban, így nálunk is, mint az apartheidről. Egy 1960-as szomorú esemény eltorzított értékelése nyomán (Sharpeville), amelyben több mint hatvan, túlnyomórészt fekete ember halt meg, a nemzetközi sajtó Dél-Afrikát nemes egyszerűséggel „a világ görényének” kezdte nevezni, évtizedeken keresztül gyalázva a búr népet. (A hatvanas és hetvenes években még mi is ezt tanultuk az iskolában.) Nekem a Sharpeville-t négy évvel megelőző salgótarjáni sortüzek jutottak eszembe. Képtelenség? Nem biztos – válaszolta fölvetésemre egy Pretoriában élő ötvenhatos magyar, aki mindkét eseménynél jelen volt.
Részlet az értékeléséből: „Sharpeville-ben (vagyis az ottani tömegtüntetésen) a huszonnégy órája szolgálatban lévő és részben tapasztalatlan rendőrök pánikba estek, és a saját életük védelmében tüzeltek. A másik esetben a kádárista pribékek kifejezett parancsára dördültek el a fegyverek, tehát nem ad hoc jellegű, hanem előre megfontolt, hidegvérrel elrendelt és végrehajtott tömeges emberölésről volt szó.
Sharpeville-t utólag »ki lehetett beszélni«: értékelni lehetett nyíltan, véleményt lehetett alkotni róla. Március 21. az apartheid egész további ideje alatt a dél-afrikai négerek nem hivatalos gyásznapja volt, majd 1995-ben hivatalosan munkaszüneti nappá nyilvánították. Salgótarjánt – mint egyébként magát a forradalmat is – ezzel szemben nemcsak meghamisították, illetve elhallgatták: gyakorlatilag még az említését is betiltották. Salgótarjánról a gyászoló hozzátartozók is csak suttogva mertek beszélni.
Végül a számok, amelyek emberi életek esetében sohasem mellékesek: Sharpeville-ben a halottak száma hatvankilenc volt; Salgótarjánban több, mint ennek a kétszerese.”

Dél-Afrikában is eljött (az apartheid végét hozó) rendszerváltás, a mienkkel körülbelül egy időben, bár nem vér nélkül és elhúzódóbb folyamatban. Az 1994-es választást közel kétharmaddal az Afrikai Nemzeti Kongresszus, vagyis ANC javarészt feketéket tömörítő pártja nyerte. Mandela lett az elnök, második a búr Nemzeti Párt több mint húszszázaléknyi, a búroké mellett nem elhanyagolható számú néger szavazattal. Ez meglepő volt a felületes szemlélő számára, mint ahogy az is, hogy Mandela jelentős számú búrt választott munkatársul.

Nagyon meglepte az előzményeket kevéssé értőket az is, hogy az időközben kitört véres belháborúk nem a várakozásuk szerint, azaz a fehérek és a feketék, hanem a különböző fekete törzsek között alakultak ki. Kivéve egy speciális esetet.

A rendszerváltozás óta tartó, farmok elleni támadásokban évente körülbelül száz gazdát öltek és ölnek meg ez idő tájt is országszerte. Mindannyian búrok, de van köztük – tudomásunk szerint – magyar származású is. Az állam nem védi meg őket, tehát nem igaz a hivatalos álláspont, miszerint Dél-Afrika biztonságos ország. Nyilván ezért választaná most egy csoportjuk a kivándorlást, méghozzá Magyarországra. Hogy miért éppen ide, azt majd elmondják ők maguk.

Az afrikáner vagy búr farmerek kiváló mezőgazdászok, köztük világszínvonalú szőlészek és borászok vannak, akik a „kálvinista munkaetika” legjobb képviselői. A búrok egyébként általában barátságos és szorgalmas népek; meggyőződésem, hogy sokat nyernénk velük.