A gyerek és a fürdővíz esetének tanulságai

Itt egy szakma. Amely az egyelőre tavaszi bájait mutogató fergeteg havának az ötödiktől a hetedik napjáig számításba vehető éjszakákon, immár tizedik alkalommal rendezi meg egyik, legtöbb polgárt megmozgató ünnepét, a Kultúrházak éjjel-nappalt.

Tavaly hatszáznyolcvan, lakóhelyünkhöz vagy a szívünkhöz legközelebb eső művházban, kultúrházban, faluházban – kinek hogy tetszik – találhattunk közös tetőt az együttlét felett kivilágos-kivirradtig, ha erre kedvünk kerekedett. Az idén is programok százai közül válogathatnak az érdeklődők.

De térjünk vissza a kályhához.

Itt egy szakma. Hívták, hívják népművelőnek, kulturális menedzsernek, művelődésszervezőnek, közösségfejlesztőnek. Ha vannak létfontosságú feladataink napjainkban (és vannak), akkor a közösségek megerősítése egyike ezeknek. E szakmának ebben mással nem pótolható szerepe van. Egyrészt az intézményei keretében megvalósuló megannyi közösségi aktivitással, másrészt az elsőként e szakmai keretei között professzióvá váló közösségfejlesztés révén.

Az, hogy e szerepnek, feladatnak a művelődési házak összessége milyen mértékben tudott és tud megfelelni és ennek mennyire a forráshiány volt az akadálya, máskor tárgyalandó. Annyi azonban mindenképp megemlíthető, hogy a forrásszűke oka talán az is lehet, hogy amikor ezeket az intézményeket említjük, akkor még mindig túl sokan nem tudnak szakítani a Zsdanov-korszak kultúrkockáinak és a bálás ruhavásárok rémképeivel. Pedig ez már a múlt.

E szakma képviselői szerveztek olvasóköröket, dalárdákat, gazdatanfolyamokat, bátorítottak önszerveződő közösségeket a szabadművelődés korszakában. Kultúrházak vezetőiként – már a szocializmus vaskorszakában – politikai rendezvényeket, ankétokat, ünnepi műsorokat celebráltak felsőbb parancsra, és színházi előadást, olvasó népért mozgalmat, falusi lakodalmat hoztak tető alá szakmai igényességből, mondhatnánk jókedvükben. Később, mondjuk a kádári, brezsnyevi érában – a létező szocializmus ólomidejében – pinceklubokat, amatőr színjátszókat, olvasóköröket, helyi közösségeket, a szabadság kis köreit tűrték, támogatták az állam hivatalos és félhivatalos épületeiben, így ha fel nem is robbanthatták, csendesen aláaknázták a rendszert.

A Budai Vigadó épületegyüttesében működő közművelődési intézet megszüntetésének gondolata azonban az egymást váltó kormányok egyikének sem jutott eszébe. Miért is tették volna, hiszen a gazdag és változatos előélettel rendelkező Corvin téri ház még a legsötétebb Rákosi-korszakban is progresszív műhelyeknek adott otthont. A Népművészeti Intézet és a Magyar Állami Népi Együttes, miközben (mi mást is tehetett volna?) megadta a propaganda császárának, ami a császáré, és megadta a népi kultúra istenének is, ami az Istené. Nem akármilyen színvonalon. Bartók Béla és Kodály Zoltán nyomdokain járva kiváló kutatógárda folytatta a végveszélyben élő paraszti kultúra értékeinek gyűjtését, rendszerezését, archiválását. A Rábay Miklós által alapított együttes fergeteges sikerű hazai és külföldi előadásaiban historikus zenét és táncot, autentikus népzenét és néptáncot, dramatikus játékot, világzenét és látványszínházat teremtett európai színvonalon, a szovjet kultúra esztrádműsorainak silány környezetében.

Majd az együttes bázisán az első Orbán-kormány létrehozta a Folklórdokumentációs Könyvtárat és Archívumot, a Népművészeti Módszertani Műhelyt és a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumot is működtető, előadó, kutató, képző és szakmai módszertani fejlesztő tevékenységet végző, széles Kárpát-medencei kapcsolatrendszerrel működő Hagyományok Házát. De a társadalmi mozgástér határait módszeresen tágító közművelődési gyakorlat is itt találta meg legfőbb támogatóját és ösztönzőjét. A magyar kulturális élet legnagyobb közhasznú intézményhálózatát működtető szakmai műhely ma a Nemzeti Művelődési Intézet, amelynek leánykori nevei Népművelési Intézet, Országos Közművelődési Központ és Művelődéskutató Intézet, valamint Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus valának.

Rendeltetésszerű működését tekintve azonban mindvégig megőrizte folytonosságát a szakma zászlóshajójának szerepkörében, így annál érthetetlenebb, hogy éppen most kerül veszélybe puszta léte. Pedig jórészt e forrásvidékhez köthetők az olyan ellenkulturális mozgalmak, mint a beatzene, a pinceklub, az underground filmezés, az avantgárd képzőművészet, a kísérleti színház, az olvasótábor vagy a táncház. Ezek szelídebb változatait innen menedzselték, képezték, vadabb hajtásait a tűréshatár innenső oldalára terelgették.

A társadalmi, politikai rendszerváltást közvetlenül előkészítő folyamatok leglátványosabban mégis a szakma gyökeres megújítását szolgáló kísérletekben, a sikeresen megvalósított közösségi művelődés elterjesztésében mutatkozott meg. Ilyenek voltak a művelődési otthoni nyitás izgalmas innovációi (előtér, nyitott ház), a helyi közösségek részvételére alapozott faluházépítések, kalendáriumszerkesztések, a civil kezdeményezések segítésének, ösztönzésének jó példái, már Makovecz Imre építészeinek és Beke Pál méltóságkeresőinek együttműködésében.

Ezt a termékeny pezsgést akasztotta meg a rendszerváltás rövid eufóriát követő depressziója, a tömegekre leselkedő munkanélküliség réme, a szakma mély krízisállapota. Aztán, mint a hazudós Münchhausen a mesében, a szakma harcedzett élcsapata valóban a saját hajánál fogva kezdte magát kihúzni a mocsárból. Úgy tűnt, eljött a nyugat-európai jó gyakorlatok honosításának ideje. Az önkormányzatiság komolyan vétele (beleértve az ifjúsági önkormányzatok ösztönzését), a közösségfejlesztő szakma hazai talajba ültetése, a népfőiskolai mozgalom újraélesztése, a képzési rendszer korszerűsítése, plurálissá fejlesztése, a komplex település- és térségfejlesztési programok kidolgozása, az integrált közösségi és szolgáltató terek hálózatának kiépítése, vagy a Hagyományok Háza esetében a népművészetet milliókkal megismertető Fölszállott a páva műsor – a közmédiával közös – megvalósítása, mind egy-egy reményteljes kaptató a jövő ormai felé.

Hosszan sorolhatnánk a szakma megújulásának példatárát, amelynek kezdeményezője és kimunkálása elválaszthatatlan a szakma zászlóshajójának radikális átalakításától és kiterjesztésétől.

A második Orbán-kormány idején rohamléptékben indult el a régóta várt szakmai rekonstrukció. A Nemzeti Művelődési Intézet megyei hálózatának koncentrálása, a szakmai feladatok nagyvonalú kiterjesztése, a példátlan méretű kulturális közfoglalkoztatási program és az ahhoz kapcsolódó képzés sikeres megszervezése önmagukban is fenntartásra és fejlesztésre méltó kezdeményezések. Csak ez utóbbi program keretében, mintegy húsz-huszonöt százalékos a munka világába való visszakerülés mértéke, ami teljesen egyedül álló a szakmai alap- és átképzések palettáján. Tegyük hozzá, hogy e szerencsés tanfolyam hallgatóinak egyharmada eleve szakos diplomával rendelkező jelölt, ami jó eséllyel állja (állná) útját a kontraszelekciónak.

Mármost csak megválaszolásra váró kérdéseink maradtak.

Bürokratikus intézménynek tekinthetők egy nagy tradíciókkal rendelkező szakma csúcsintézményei, koronaékszerei? Mekkora, forintban kifejezhető összeget takarítana meg a költségvetés két, összesen alig több mint háromszáz fős intézmény megszüntetésével, átszervezésével?

Mennyi elvesztegetett időbe telne egy megújulásban lévő szakma új orientációs pontjának beüzemelése? Vajon hatályban van-e még az energiamegmaradás egykor örök érvényűnek definiált természettudományos alapelve, vagy időközben többségi szavazás függvénye lett ez is?

Vagy lesz, egy óvatlan pillanatban, amikor éppen nem figyelünk oda.