Magyar Hírlap online

Istenek

A kiegyezés korának kiváló történésze, Thallóczy Lajos – aki a "nagy háború" elején a Monarchia belgrádi kormányzójaként a Hofkammerarchiv után még a szerbeket is el-elkormányozta – egyszer csak kitalálta bécsi házában, hogyan lehet megvalósítani a gyakorlatban is a társadalmi egyenlőséget. Az őt látogató honfitársainak isteni rangot adományozott.

Minden magyar ember az ő házában tehát isten lett.
Idővel azonban a társaság kiválóbb tagjait főisteneknek kezdték szólongatni, s alig múlt el egy esztendő, a fő- és rendes istenek mellett megjelentek a pót-, helyettes- és címzetes-, azaz alsóbbrendű istenek is. Ha egy főisten pipára akart gyújtani, vagy megkívánt egy pohár pezsgőt, az alsóbbrendű istenek sietve hozták neki a tüzet vagy a talpas poharat, s ha éppen tüsszentett, karban mondták, hogy kedves egészségére váljék! Valahogy így jártunk a rendszerváltás után a parlamenti képviselőkkel. A látszólagos egyenlőségnek gyorsan vége lett, fő- és alsóbbrendű istenek karára szakadt a képviselőház. Az utóbbiak nyomták a gombot, a főistenek pedig megindokolták, miért nem lehet a privatizátorokban elegendő erkölcsi érzület. S ha némely pénzemberek összeütközésbe kerültek a közrenddel, a baloldali értelmiség nagy részének rokonszenve kísérte őket, s kíséri ma is, mondván, megfordíthatatlan folyamatok rabjai vagyunk.

Ha az ember előveszi a 75 éves (s Kossuth-díjra nem méltatott) Csurka István régi, nyolcvanas évekbeli írásait, megdöbbenve érzékeli, mennyire is a kései kádárizmus volt korunk s parlamenti isteneink bábája, akik ítélőképességüket még Thallóczy isteneinél is gyorsabban vesztették el. Megfordíthatatlan? című 1984-es tárcájában Zelk Zoltán halálos ágyánál az orvos komoran odaveti, hogy a költőt illetően a folyamat már irreverzibilis: a szó és a halál példázata azt sugallja, hogy a rossz előrenyomulása feltartózhatatlan. Valóban az? "Hiszen ha a rossz nem volna feltartoztatható, talán már a nap se kelne fel" – monologizál Csurka. S hozzáteszi, a rossz mindig gyáva. "Csak addig tud gyilkolni, népirtani, éheztetni, betiltani és háborúval fenyegetni, amíg hagyjuk. Amíg az asztalra nem csapunk.

Ehhez a mozdulathoz azonban mindenekelőtt egy felismerés szükségeltetik. Annak felismerése, hogy a rosszat is meg lehet fordítani." Alig két éve volt akkor, hogy beléptünk a valutaalapba – a lépést Brezsnyev egy Kádárhoz írott levelében régi sztálinista szóhasználattal úgy jellemezte, hogy ezzel a magyar nép az imperializmus jármába hajtja a fejét –, s a szenilitásba hajló pártvezér arról beszélt környezetének, hogy a kiszes utódok tönkre fogják tenni életművét. (S nem olyan, a hajdani Szocreál focicsapatában játszó s ellenzéki modor dolgában úrnak látszó értelmiségiek, mint a kapus Csurka vagy az előtte bekkelő Moldova.)

Sokan méltatják ma az író Csurkát, s az utókorra bízzák a politikus megítélését. Vannak – főképp liberális oldalon –, akik az antiszemitizmus magyar pápájának tartják: a nyolcvanas évek végén a Vasárnapi Újságban hallott előadásaival riogatták a népet a jeruzsálemi Máháne Jehudá piacon. Vannak a nemzeti oldalon, akik váteszt, új Szabó Dezsőt látnak benne, s vannak, akik árulót. Az 1998-as választások előtti év karácsonyán a Magyar Fórum szerkesztőségében, amikor hármasban maradtunk, Ludwig Emilnek, az akkori sikeres főszerkesztőnek és nekem olyan sötét képet vázolt fel a közeljövőről, hogy a mi kis pesti Babilonunkba még egy dürrenmatti balga angyalnak is elment volna a kedve a leszállástól.

Jó, hogy Csurka, a "nehézfiú" írásai nem annyira pesszimisták, mint az a kép, amelyet az elkövetkezendő évtizedről vetített akkor előre nekünk vörösbor mellett, jó két órán keresztül. (Pedig a Horn-buktató új parlamenti évad előtt álltunk.) "Bizony, barátaim, össze kell szorítsuk a fogunkat, nagyon keményen el kell határoznunk magunkat, mert van mit megfordítanunk. De megéri. Mert az életünkről van szó." Annak az 1984-es tárcának a befejező sorait választási mottóként akár ma is a zászlónkra írhatjuk.

S még egy szó az istenekről. A munkásmozgalmi panteon megépülte után a párt fő halottait hat csoportba sorolta, pontosan meghatározva, hogy melyik csoportba milyen isten való, s milyen temetés és sírhely jár neki. A panteon az új, polgári istenek jöttével most ott áll majdnem üresen: némely istent úgy vittek el hozzátartozói onnan, mint egykor a rabtemetőből családja – ha megkapta rá az engedélyt – a fegyencet.