Magyar Hírlap online

Ég veled, búbánat!

A gyorsvonat kiszámítható pontosságával érkezik, mindig január első hetében. Nem jön korábban, ott őrt áll a karácsony és a szilveszter, és nem is késik, pedig semmi sem sürgeti. Néha kecsegtetően incselkedett az újév, mintha most más lenne, puhább, kedvesebb és vidámabb, de végül lelkem elterül a padlón, kicsit szenved, majd összekaparja magát (összekaparom magam) és új lendülettel várom a tavaszt.

Olykor szeretnék medve lenni és átaludni a telet. Hiába mutat az óra még csak hetet – éppen véget ért a híradó – én már az éjszaka közepén érzem magam. Fáradtan és álmosan, lendület nélkül. Én, aki máskor heteket élek egy nap alatt, most állandó időzavarban szenvedek és semmihez sincs kedvem. Nincs kedvem ülni, nincs kedvem nem ülni, nincs kedvem olvasni, nincs kedvem emberek közé menni - túl fáradt vagyok -, de egyedül sincs kedvem lenni. Semmi sem jó, minden túl szűk, akár a garbó nyaka, amibe beleszorul fejem. Nyűgös vagyok, de veszekedni sincs kedvem, csak tűröm a sötét és hosszú éjszakákat, rövid nappalokat. Ilyenkor a sikerek sem fényesek és az örömök rövid pillanatig tartanak, akár hópehely az ember nyelvén.

Évekig nem is tudtam, mi ez a szomorkás búbánat, miért jön, miért marad és mikor megy már el. Csak jött, itt volt és már virágoztak az első nárciszok, amikor elhagyott. Néhány éve tudom, hogy ugyanúgy, mint tavaly és azelőtt, megérkezik majd és nekem egyedül kell elbánnom vele. Felkészülök, igaz kitérni az útjából még nem sikerült, de talán jövőre vitorlájából ki fogom fogni a szelet...

Ezeken a bágyadt napokon nem engedek a hangulatomnak, inkább - tudatosan - vidám zenéket hallgatok és terveket szövögetek. Színház, tévé- és moziműsorokat böngészek, programokat ókumlálok, hogy felpörgessem magam és kicsit eltűnjek egy másik világban. Ha süt a nap, azért, ha esik a hó, azért, ha lila felhők úsznak a narancssárga égen, akkor azért szaladok ki az utcára és szippantok nagyokat a levegőből. Amikor rám tör a tompaság, és nem tudok levegőzni, akkor szélesre tárom az ablakot és tornászom: nyújtom és gömbölyítem a hátam, ugrálok, hajolgatok és ahogy a vér egyre sebesebben száguld ereimben, annál jobban érzem magam.

Nappal elhúzom az összes függönyt, legyen minél nagyobb a fény és vidám színű ruhákat viselek. Lila vagy narancssárga harisnyában, piros garbóban, vagy zöld nadrágban mókásabb a világ és a csintalanság jókedve ragadós. Az asztalra is színes ételek kerülnek, főként zöldségek és gyümölcsök: meglepem magam madársalátával, mandarinnal, zöldborsó főzelékkel és minden napra kikészítek egy piros almát. Persze ilyenkor is megtalál öreg cimborám, a rosszkedv, de ennyi őrültség láttán sohasem marad sokáig.