Magyar Hírlap online

„Vasúton alóli földek”

Ha eddig nem tudtam volna (persze, tudtam: szerény munkálkodásom ennek jegyében folyt és folyik): amíg a jövőt készülünk igényeinkhez, elkötelezettségeinkhez formálni, szilárdan meg kell vetnünk lábunkat a múltban. Ezen meditálok vasárnap délben hazafelé baktatva pár pilinckázó hópehely kíséretében. Percekkel ezelőtt értesültem egy régi térképről, hogy ahol szedem a lábam (a nagycsaládi ebéd készülőben, a levest már tegnap megfőztem), az ugyan a XV. kerület, azon belül is Pestújhely, hajdanában Széchenyi-telep, valójában ez itt: a „vasúton alóli földek”. Száz évvel ezelőtt szántók és legelők voltak itt, Zugló mögött, a külvárosi villamos végállomásán is túl, szekerek, kukoricások, akácos erdőfoltok. Azután egy-két ház a semmiben, utána utcák, középületek, messzire látó polgárok megvalósuló álmai, formálódó közösség, amely befogad és élni hagy, hitet ápol és derülni is enged. Ez a magát feledő, a történelemtől szétzúzott közösség akarja megtalálni újra önmagát, most azzal is, hogy száz eltelt évére emlékezik.

E centenáriumi év záróeseménye egy szabadtéri kiállítás a templomtéren, egy cigányoktól „lehasznált” hősi emlékmű közelében, a templom előtt, mindjárt Antall József – pillanatnyilag el nem lopott – mellszobrával egy térben, átellenben egy nemrégiben és polgári kezdeményezésre újrafundált artézi kúttól, amelynek a vizét a „tanács” – na, vajon milyen politikai színezetű is lehet? – működésbe léptetése pillanatában sietett elzárni. Tablók sora szembesíti a jelent a múlttal. Bámulatos, hogy az első világháború vesztesége után mit hozott létre ez a húsz-harminc rövidke utcányi közösség! Templom minden felekezetnek, sportegyesület, korcsmák és vendéglők (az egyikben pikolófiúként és kugliállítóként egy bizonyos Csermanek Jani), mozik, színház (!), iskolák és óvodák, az ország egyik legkorszerűbb munkáskórháza, strandfürdő, villamos összeköttetés Újpest, Régi Palota, Mátyásföld és a főváros felé… Ilyen volt – és most büszkélkedik a múlt, és pironkodik a jelen. A színház helyén kft., a nagyvendéglő helyén lakók és lumpen ágybérlők, a községházat elvitte a bomba, helyén koszos játszótér, nincs könyvtár, az iparoskör patkánytanya, strand sehol, a kórház meg… vagy negyven évig volt az oroszok kezén… Benne a hajdani nővérszállás, a Bauhaus európai csúcsa…

Gondolom – ha választási előidő van, ha nem –, nem kell mondanom, melyik párt érzi fontosnak (meg másutt és máskor) a múlt szépségeinek és közösségi értékeinek felmutatását. Meg azoknak a szerény, de izmosodó kezdeményezéseknek az ápolását, amit a húsz éve „folyamatos” helyi hatalom ellenében kell végezni. Ahogy ballagok hazafelé, az utcánk – hajdan Ilona, majd Bajcsy-Zsilinszky, ma Klebelsberg nevezetű – egyik házán most is, mint mindig, lobog a magyar zászló: képviselőjelöltünk, László Tamás szerény lakóépülete. Nekem is illenék kitenni, közeledvén a nemzeti ünnep, és mégiscsak „Civis Honoratus” díjazottja volnék a kerületnek… Baktatok bazsalyogva. Ahogy a mise után tódul ki a nép a templomból, hát kiket látunk áhítatos arccal előlépkedni? Bizony a szoc. polgármestert és vezérkarát… Hát hiá­ba, kampányidőszak van. Ám, amint körülnéznek, s látnak, amit látnak, és hogy senki nem „foglalkozik” velük, csöndben eltűnnek. Viszont elő sem tűnik a mellettünk húzódó utca neves lakója, aki hol ilyen, hol olyan „ellenzéki” párt tagja, hol országos cég igazgatója, hol miniszter, legutóbb pártjának, Antall (és Csoóri és Bíró és Csurka meg a többiek) pártjának fővárosi főpolgármester-jelöltje, akinek sikerült hathatósan közreműködni „igazi” elvtársaival együtt Budapest teljes tönkretételében. Vajh, érzékeny fülecskéjével most hol hallgatja a pénzeszacskó csörgését? De mindegy is. Süt a nap, legkisebb unokám is úton felénk, bár ő még nem ebédel húslevest rostélyosból grízgaluskával. Süt a nap, a hóesés szégyenkezve csitul. „Hajrá, Pestújhely!”