Magyar Hírlap online

A múlt jelene

A nemzetpolitika alapkérdéseit célozta meg Stefka István főszerkesztő lapunkban május 16-án közölt cikke, A magyar szép. Az írást szerzője vitaindítónak szánta.

Minden baj azzal kezdődött, hogy elhittük a rendszerváltoztatást. Merthogy nem volt, az biztos. Mára már csak egy szép emlék Orbán Viktor beszéde a Hősök terén. Tudatosan lett megtervezve minden, de hogy kik tervezték meg, azt pontosan soha sem fogjuk megtudni. Egy azonban biztos: nem mi döntöttünk saját sorsunkról, további életünkről ebben a véráztatta hazában. Mára már azért vannak sejtéseink arról, miként szivárogtak a néphatalomba 1945 után a vörösök, hogy aztán a kék cédulás választásokon végleg átvegyék a hatalmat (örökre?). Az ötvenes években mindenki mindenkitől félt, még önmagától is, mert bármikor jöhetett érte a fekete autó. Rákosi, Gerő, Péter Gábor, Farkas Mihály és Révai zsidónak születtek, de semmi közük nem volt a tradíciókhoz. Sőt, saját hatalmuk megtartására a szovjet elvtársaknak, de legfőképpen a híresen antiszemita Sztálinnak azon dolgoztak, hogy bizonyíthassák: saját hitsorsosaikkal is leszámolnak. Meg is tették! Jellemző az egész politikai életünkre, hogy végül mindnyájan ágyban, párnák közt végezték, a népharag nem érte el őket, pedig elérhette volna. 1956-ban megengedtek egy forradalmat a szovjet elvtársak, csakhogy az túl jóra sikeredett. Ezért el kellett buknia, és persze kegyetlen megtorlások következtek.

Innen indult el hazánk végjátéka. Mi, egyszerű emberek, magunkra maradtunk, sajnos ez a helyzet azóta is tart. Mások döntenek felőlünk, helyettünk. Átmentették más formában újra az ÁVH-t, a belső karhatalmat, a párt új ökle a Munkásőrség lett. Mindenki továbbra is félt. A fontosabb üzemekbe, gyárakba, külkereskedelmi vállalatokhoz, vagyis mindenhova, ami bizalmi poszt volt, csak káderek kerülhettek. Megkezdte dicstelen működését a még önmagától sem független sajtó. A jelentősebb döntésekhez Bécsbe vagy New Yorkba utaztak külkeresnek, bankárnak, szellemi szabad foglalkozásúnak álcázott politbürós alakok. Az egész ország – képletesen – egy nagy III/III-as osztállyá alakult. Így lett mindenki mindenkinek ügynöke. A párizsi békeszerződésből, mely szerint az eltulajdonított javak visszajárnak, semmit sem tartottak be az elvtársak. Kimondhatjuk, máig sem sok jutott vissza az elvett vagyonokból egykori tulajdonosaikhoz. Az aranyvonatok már rég visszagördültek Magyarországra, csak mi nem tudtunk róla, de ők, a hatalom bitorlói, ők igen.

Fekete Jánosnak, a mindenható örökös banki alelnöknek egyszer el kellene mondania a valóságot, akkor mindenre fény derülhetne. Nyakló nélkül vettük fel a kölcsönöket, pedig semmi szükség nem volt rá. A hatvanas években már lehetett tudni, mi folyik itt, de mindenki félt, aki megszólalhatott volna. A börtönökben kiképezték a sötét jövő egyik elitjét. Az amnesztiával szabadultak közül sokan lettek később az álrendszerváltás politikai főszereplői. Gondoljanak csak bele, 1994 és 1998 között "a börtönőrök összeálltak az elítéltekkel" a magyar nemzet ellen. Mondjuk ki a valóságot, ne féljünk végre tőle, ez a mai napig így van.

Milyen erkölcsi flekk, milyen szegénységi bizonyítvány egy országnak, hogy az ’56-os politikai elítélt lánya vezeti az MSZ(M)P EP-választási listáját? Milyen ország az, ahol Mécs Imre egy frakcióban ül Havas Szófiával? Milyen ország az, ahol az ávós gyerekek által kreált SZDSZ eljátszhatta azt, amit immáron húsz éve játszik? ’56-ban háztetőről lövöldöző, magyarokat kínzó szülők múltjával a háta mögött Bauer Tamásnak hogy van képe ahhoz, hogy kommentárt fűzzön bármihez, ami a magyar belpolitikához kapcsolódik?

Az első szabadon választott parlament tele volt ügynökökkel és hivatásosokkal – ez lenne az antalli örökség? –, és mára is maradt belőlük. "Na és?" – mondta a pufajkás janicsár. Igen, igaza van. Miért hagytuk, hagyjuk? Egyáltalán, honnan kerültek elő a Pető Ivánok, ki ültette őket a háromszögletű kerekasztalhoz? Keleti György, aki az elsők között kiáltott a NATO-ért, korábban még a varsói szerződés fegyvereit szorongatta, de a tisztelt papa sem volt akárki a Rákosi-érában. Eörsi Mátyás beszél itt demokráciáról? Akinek apja az igazságügy kodifikációs főnöke volt, és aki talán saját fia részére még azt is előírta, ha rossz volt, hogyan kell sarokba állnia. Az ávós kultúrsztár Komlós János (Mikroszkóp Színpad) titkárának a Munkásőrségen át a Mazsihiszbe vezetett az útja. Mindenhova jutott belőlük, mi pedig megfélemlítve asszisztáltuk végig mindent. Volt zsúrfiú miniszterelnökünk, aki D-209 néven híresült el, ő a KGB-től védte az országot. 1997-ben hallottam Bécsben először Gyurcsány nevét. Mármint, hogy egyszer ő lesz a miniszterelnök. Mert az a foglalkozása, hogy Apró Piros veje. Pápán ötven négyzetméterben lakott, és, igen, a Katus fiából ő lett az althusos Ferike.

Bécs belvárosban van egy pénzintézet, a Winter Bank. Nos, az innen oda hordott pénzek egy százalékát szeretném magaménak tudni, és nem lennének anyagi gondjaim. Sok-sok nevet tudnék felsorolni, olyanokét, akik mára már izraeli állampolgárok is, korábban viszont Izraelt gyalázó hithű kommunisták voltak – Grósz Károly környezetéből vagy Aczél György beszélgetőpartnerei közül. Egy a közös bennük: az ország kirablásából és a zsidó adu folytonos kijátszásából jól éltek – és jól élnek mindnyájan. A kirabolt ország pénze megvan, csak utána kellene menni. Voltak olyanok, akiket figyelmeztettem néhány évvel ezelőtt, de nem akarták figyelembe venni, vagy egyszerűen nem jutott el hozzájuk az intő szó. De az is lehet, hogy rosszak a tanácsadóik. Én csak úgy hívom őket: "témaleültető emberek". Hét év eltelt. Reméljük, az utolsó rossz hét év, amely semmi maradandót nem hozott azon kívül, hogy a forradalom ötvenedik évfordulóját szemkilövetésekkel ünnepelték az elvtársak és az elvtársnők.

Nekünk pedig penészes sercli jutott a kilakoltatásokkal, a bedőlt hitelekkel, a munkanélküliséggel, a (hadi)kölcsönökkel, mert a vízágyúkat is mi fizettük az égig szökő THM-ekből. Van egy mondás: ember gondolkozz, ha dologhoz fogsz! Tegyünk érte, de minél előbb, mert ennél már nincs lejjebb. Vegyétek végre észre, hogy hazánkon kívül már semmink sincs, csak a népnyúzóink.