Üzen a skanzen

Régen jártam skanzenben. Annak idején, a nyolcvanas évek legelején a Dunántúlon, Somogyban nagy élmény volt Szenna; később Ungváron, vagy éppen először jó másfél évtizede itt, Szentendrén nagyjából – és látszólag – ugyanaz volt a lényeg. Ám, ha az ember bizonyos idő elmúltával szembesül ugyanazon tényekkel, kellő tapasztalat és érettség birtokában következtetései is mélyülnek. Úgy lehet, élesednek is.

Az ősi magyar népi kultúra páratlan, eredeti szépsége, hallatlan igényessége, bámulatos ízlésbeli-szemléleti gazdagsága és igényessége arra készteti a szemlélődőt, hogy a jelen skanzenüzeneteit a legaktuálisabb hazai életreceptek összegzéseként fogja föl.

Igaz, most csak egy készülő könyv ügyében járunk itt, és a borfesztivál vendégeiként kóstolgatjuk a kiváló Balaton-felvidéki és a világ csodájára, nagyon is jelképesen és elgondolkodtatóan feltámasztott, sírnivalóan pompás szerémségi borokat.

Régi magyar ízeket élvezni annyit tesz, mint gyönyörködni viharos és dicső múltunkban, miközben egykori felföldi, bakonyi, dél-dunántúli vagy felső-Tisza-vidéki házak vesznek körül, szívszorító népzene szól és a kenyérlángos illata összevegyül Mátyás király kedvenc borának, a bakatornak a zamatával, legalább hat-hétszáz év távolából. „Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem, majd kilenc-tíz emberöltő régiségben” – írta Arany, s ugyanígy jelenik meg nyelvünk legnagyobb művészének sorai között az a világ, amivel a skanzen üzen nekünk. A Balaton-felvidéki végvárak, az Árpád-kori türjei templom, a szeged-alsóvárosi ferences kolostor vagy éppen a királyi bort termő szerémségi Nagy Krisztus-dűlő mélyén rejtőző univerzumok olyan erőt és hitet tudnak adni, amivel igenis könnyedén fel lehet újra meg újra görgetni Sziszüphosz szikláját a hegyre – hátha egyszer fennmarad… De ha nem, akkor is.

Az a régi keletű és hasonlóképpen régóta roppant undorító és bicskanyitogató gúny, ellenszenv és lenézés viszont, ami a magyar népi kultúrát övezi, s ami az utóbbi húsz-egynéhány évben legfrissebb reneszánszát próbálná élni, pontosan tudja, mindez mekkora veszély számukra. Midőn a 70-es években a tévé vetítette a Móricz nagy regényéből készült Rózsa Sándor-sorozatot, a korabeli peschti magyargyűlölők gondosan és ügyesen országos nevetség tárgyává tették a helytelenül alkalmazott szegedi nyelvjárás filmbéli megjelenítését – kapóra jött nekik Zsiga bátyánk figyelmetlensége, pedig Bálint Sándorék próbálták precízen kontrollálni a szegedi nyelvhasználatot, mindhiába. Csakhogy sem akkor, sem később: nem ez volt a lényeg. Lesajnálni, megutáltatni és így eljelentékteleníteni mindent, ami népi és ily módon mélyebben magyar. A látszateredmények egyike például a „paraszt” szó jelentéstartalmának a „tahó, bunkó” jelentésével történt manipulatív behelyettesítése, becsmérlő szitokszóvá változtatása. Fiam is, lányom is nagyot nézett, amikor jócskán összevesztem velük a „parasztozás” miatt – de emlékszem, igencsak elgondolkodtak, hallván: a nemzetfenntartókat ócsárolod, te szerencsétlen, akiknek köszönhető, hogy egyáltalán vagyunk?

A „rúzsasöndörözők” és utódaik persze nem gondolkodnak el semmin. Folytatni igyekeznek az eddigit. Mert igazi céljuk – máig – a magyar öntudat, a népi kultúra által héroszi erővel megtámogatott talpra állás megtorpedózása. A múltból és népünk jó ismeretéből, megbecsüléséből táplálkozó magyar önépítés megakadályozása. A félelem jogos, az erőfeszítés hasztalan. Ezt üzeni a skanzen.