Magyar Hírlap online

Utolsó seregszemle

Volt egyszer egy Münnich Ferenc Társaság. Még 1988-ban alakult meg, s mert balos rendpártiak gyűjtőhelyének számított, hivatalból a III/III-as csoportfőnökség látókörébe került. A névadó jogi tanulmányait Eperjesen és Kolozsvárt végezte, 1911-ben tette le a tartalékos tiszti vizsgát, s már a háború elején 1915-ben hadifogságba esett. Bár előtte semmi köze nem volt a munkásmozgalomhoz – a családnak kisebb földbirtoka is volt, az apa gyógyszerész, majd állatorvos – karrierjét a k. u. k. katonatiszti kezdet után internacionalistaként folytatta: volt vörös tiszt az orosz polgárháborúban, politikai biztos Kun Béla alatt, újságíró a moszkvai Sarló és Kalapácsnál, aztán őrnagy Spanyolországban Otto Flatter álnéven, 1945-ben rendőr altábornagy itthon, majd belgrádi nagykövet, s az ’56 utáni megtorlások fő irányítójaként 1958-tól miniszterelnök. 1961-ben azért volt kénytelen távozni az ország éléről, mert állítólag belekeveredett egy Kádár elleni tiszti összeesküvésbe. S hogy a kép teljes legyen, Münnichet halálos ágyán 1967 októberében mintegy feloldozásképp a Szovjetunió Lenin-rendjével tüntették ki.

Nos, a titkos rendőrség szerint a róla elnevezett társaság a „szélsőbaloldal” alternatíváját hordozta magában, gyűléseiken a résztvevők „a kibontakozó pluralizmus visszafordítását, a párt központi irányító szerepének helyreállítását, az erős, központosított hatalom visszaállítását szorgalmazták”. Azaz – így a jelentéstevő tiszt 1988 decemberében – „a rendnek egy dogmatikus értelmezése, a politikai gyakorlatnak a személyi kultusz idejében honos formája mellett törtek lándzsát”, hozzátéve, hogy a Kádárt megpuccsoló Grósz Károly szerint az MSZMP tagsága a Münnich Ferenc Társaság álláspontjával ért egyet. Hogy ma is milyen titkos képzetek uralhatják a szocialisták belső, titkos világát, arra világosan utalt Havas Zsófia képviselő, amikor 1956 kapcsán nyilasokról beszélt. Liberális antifasizmusuk burkolt rendpártiság.

A párt kemény vonalasai – így az ideológiájukat megfogalmazó Münnich Ferenc Társaság is – a fegyverek szavát illetően megpróbáltak a munkásőrségre támaszkodni. 1989 májusában – amikor a párthadsereg irányítása átkerült a minisztertanácshoz – a Központi Bizottságban országos parancsnokuk, Borbély Sándor nem minden fenyegető él nélkül mondta, hogy hatvanezer munkásőr áll mögötte. Végül csak kétnapos temetésre tellett nekik. Kádár Jánoséra, akit nem tartottak balosnak, de szerettek, s aki július 6-án, vagyis aznap távozott az élők sorából, amikor a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa felmentette Nagy Imrét és tár­sait az ellenük emelt vádak alól. A párt Jászai Mari téri székházában – a „Fehér Házban” – a ravatalnál fegyverrel állt a párthadsereg. A Mező Imre – ma Fiumei – úti temetőben pedig kétezren búcsúztatták teljes fegyverzetben a párt elnökét, mert ekkor már az volt, s a róla elnevezett rendszert. S miután elvetették népőrséggé való átszervezésüket, a honvédség – amelynek ez volt az utolsó komoly fegyverténye – rajtaütött laktanyáikon, s begyűjtötte fegyvereiket. (Ezek egy része aztán a szerb–horvát háborúban tűnt fel.) Az egyetlen olyan magyar haderő – mondhatnánk ironikusan –, amely nem tartozott a Varsói Szerződés parancsnoksága alá, így a rendszerváltás küszöbén mégis megszűnt.