Magyar Hírlap online

Uralkodó középosztály?

Orbán Viktor évértékelő beszédének egyik meghatározó része a középosztály szerepének elemzése volt. A kérdés valóban nagy jelentőségű, hiszen a nyugatias demokráciák társadalomszerkezetét ideális esetben a széles középrétegek léte és stabilizáló ereje határozza meg. Látszólag tehát teljesen logikus, hogy ez a történelmi ívű törekvés nálunk is megjelenik. Ám mi­előtt ezt az evidenciát elfogadnánk, érdemes a dolog mélyebb összefüggéseit is végiggondolni. Vizsgáljuk meg először is, hogy mit jelent mindez Nyugat Európában, és mit nálunk. A világháború után kialakuló jóléti állam modellje volt az a sajátos társadalomszerveződési mód, amely megalapozta a középosztályok felemelkedését. Minden olyan modell ugyanis, ahol a tőke nincs valamely szigorú társadalmi szabályozó rendszernek alávetve, alkalmatlan arra, hogy ott széles középrétegek alakuljanak ki. Egyszerűen azért, mert ha semmi nem áll a meghatározó tőkestruktúrák azon törekvése útjába, hogy profitmaximalizáló igyekezetükben minden ökológiai, szociális és kulturális „költséget” a tőkével nem rendelkezőkre, azaz a munkavállalókra, vagyis a munkaerő-tulajdonosokra hárítsanak át, akkor ez az áthárítás meg is történik. Pusztító következmények aztán szélsőséges társadalmi-gazdasági különbségekben, a társadalom szétroncsolódásában mutatkoznak meg, és egy ilyen modellben a középosztály eleve létre sem jöhet. Ezt szokás latin-amerikanizálódásnak nevezni.

A nyugat-euró­pai jóléti állam és amerikai előzménye, a New Deal valóban új egyezség volt a tőke, a munka és a közöttük közvetítő állam részvételével. A lényegét az a felismerés adta, hogy a jól képzett, tisztes polgári jómódban élő munkaerő-tulajdonosok olyan teljesítményekkel honorálják középosztályi pozíciójukat, ami hosszú távon valójában a tőketulajdonosoknak is magasabb profitot eredményez, mint a latin-amerikai modellben. Térségünk társadalmai azonban – köztük a magyar társadalom is – egy sajátos csapda foglyává váltak. A szocializmus rendszerének jó oka volt arra, hogy igyekezzen a társadalmi-gazdasági különbségeket viszonylag alacsony szinten tartani. A rendszer mindezt a mesterségesen alacsony bérekkel és az ezt kiegyenlíteni hivatott, széles körű állami juttatásokkal próbálta elérni. Amikor ez a rendszer felbomlott, az új uralmi csoportok ugyan itt is törekedtek a széles középosztály létrehozására, ám ami történt, az ennek éppen az ellenkezőjére sikeredett. A már kezdetben is létező középrétegekből felemelkedett ugyan egy vékony szelet a komprádor-kollaboráns elitbe, a nagy része azonban máig is megállíthatatlannak látszó módon süllyed abba a ma már negyven százalékot is kitevő roncstársadalomba, amelynek anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi állapota rohamosan pusztul. Mindennek az, az alapvető oka, hogy a széles körű juttatásokat nyújtó államot felszámolták a kialakuló tőkestruktúrák, de a munkabért éppen a régi juttatásokra hivatkozva alacsony szinten tartották. A zömében külföldi tőke eleve ezért jött ide. A gyorsan meggazdagodni vágyó hazai tőketulajdonosok pedig ezzel a pusztító konstrukcióval próbálták a munkavállalókra hárítani saját vagyonosodásuk minden terhét. Így aztán az uralmi elitek legfeljebb retorikai fogásként alkalmazhatták a „középosztályosodás” ideáját, mert ennek valós lehetőségét éppen az őket függésben tartó tőkestruktúrák tették és teszik lehetetlenné. Abból a társadalmi térből, ahol ennek a polgári középosztálynak létre kellett volna jönnie folyamatos forráselszívás történt, miközben logikailag ennek éppen az ellenkezőjére lett volna szükség.

Azt a tényt, hogy a legnagyobb tőketulajdonosok fogságban tartják a politikai elitet, Orbán Viktor beszédében azzal a drámaian őszinte mondatával tette nyilvánvalóvá, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a leggazdagabb elit valójában egyáltalán nem fizet adót, gigantikus tőkejövedelmeit offshore adóparadicsomokba viszi. Orbán Viktor azonban mindezt elsősorban ellenérvnek szánta az egykulcsos adó kritikusaival szemben, akik rámutatnak, hogy ez az adó nem elsősorban a középosztályt, hanem a leggazdagabbakat szolgálja. Hivatkozásával azt jelezte, hogy ez éppen azért nem érv, mert a leggazdagabbak lényegében úgyis azt csinálnak, amit akarnak. Ám ha ez így van, akkor hogy értsük a miniszterelnöknek azt a megállapítását, hogy politikailag a középosztálynak kell vezetnie a magyar társadalmat. Ha igaz az, márpedig igaz, amit állít, hogy a legnagyobb tőkestruktúrák urai szerte a világon azt csinálnak, amit akarnak, tehát a lokalitások állama, és az államokat vezető uralmi csoportok, azaz a politikusok csupán általuk mozgatott bábfigurák, akkor vajon miben is áll a középosztály politikai vezető szerepe? És akkor hogyan értelmezzük az Orbán Viktor által javasolt új egyezséget, amelyet a középosztály és a leszakadók kötnének? Ebből is látszik, hogy a középosztály uralmi szerepére vonatkozó stratégia egyelőre még számos belső ellentmondással küzd.