Magyar Hírlap online

Újrakezdés

Álláspont

Megmondom, mi a legveszedelmesebb: a szürke, lusta, terpeszkedő rosszkedv. A városainkba, házainkba, szívünkbe lopódzó kétség, bizonytalanság, rettegés a jövőtől.

A szorongás január 1-jén mindenütt tapintható az országban. Jelzi a magánbeszélgetések sivársága, a politika körül forgó átkozódás, a lecsupaszított lelkek halálos körtánca. Mintha valami nagy tor készülne valahol: csend, lehajtott fej, kétségbeesés, bárhol jár az ember.

Ez a korhangulat 2012-ben, az esztendő első napján.

Magyarországon ma sok ember nagyon rosszul él, és joggal panaszkodik. Még többen vannak, akik nem élnek jól, és panaszkodnak. Vannak, akiknek semmi okuk a panaszra. És akadnak, akik akár rosszul élnek, akár nem, soha nem panaszkodnak.

Következő soraimat az utóbbi csoporthoz intézem, mert kizárólag ők értik meg mai vezércikkünket.

Magyarország ma parlag, ahogyan Széchenyi gróf százhetven éve helyesen megállapította. Annál fájóbb, hogy néhány kapavágáson kívül mintha mi sem történt volna ezen a parlagon. Élnek ebben az országban szép számmal, akik lelkesen dolgoznának, hittel, tudással, reménnyel kelnek minden reggel, de látván a többiek fásultságát, ostobaságát és közönyét, lemondanak a munkáról, s inkább káromkodnak vagy fütyörésznek.

A magyar emberek szívét felfalta a pénz.

Nem véletlenül jegyezte fel már a kastélyépítő Grassalkovich Antal is:
„A görögöket Demosthenes, a rómaiakat Cicero, a mire akarták, reá beszélhették, most mind a kettő helyett vagyon a pénz!”

Az ország felének semmi más témája nincs, mint a drága jó pénz. Amiből soha nem lehet elég. Ha kevés van, miért nincs több, ha elég van, akkor is, miért nincs több, ha pedig az elégnél is több van, a szomszédnak mi a fenéből telik még többre?

1945 elején, amikor a front közeledett Érsekújvárra, az anyai nagyanyám kézen fogta két gyermekét, és a hóviharban az Alföldre menekült. Pusztán azért, mert nem akart csehszlovák állampolgár lenni. Nem mostanra tartozik, miféle borzalmakat éltek át. Aztán jött a háború utáni leírhatatlan nincstelenség, a hontalanság különös stációi. 1956-ban a kommunisták sújtottak le a családra, nagyapám egészen az amnesztiáig bujkált, és az addigra már három gyermekét nevelő nagyanyám minden reggel feltette a kérdést: ma miből ad enni nekik?

És a nagyanyám mégsem panaszkodott soha. Összeszorította a fogát, és tette a dolgát. Akkor is, amikor bombák hullottak, akkor is, amikor részeg orosz katonák dúltak fel mindent, akkor is, amikor a bőrkabátosok sarokba szorítva vallatták a tízéves anyámat. Akkor is, amikor a háborúba ájult Magyarországon egy kiló kenyeret a jegygyűrűjéért adtak neki. Ez volt a létezés ára, és ha az ember a puszta létezésért küzd, akkor már semmit sem számít, aminek tegnap értéke volt.

A nagyanyám mindig annyit mondott nekem, hogy csak háború ne legyen. És megmutatta gyermekkoromban a szentesi Szent Anna-templom oltárát, s elmagyarázta, hogyha szépen kéred Istentől ami fontos, akkor megadja neked.

Ő soha nem pénzt kért a Jóistentől, hanem békét, családi egyetértést és derűt. Egész életében sokat nevetett. Szilveszterkor, amikor a szüleim elmentek otthonról, és együtt tévéztünk, mindig felállt a Himnusz hangjaira. Olyankor én is felálltam, és kíváncsian előrehajolva figyeltem, ahogyan lassan könnyes lesz a szeme.

Őseink évszázadokon át különös körforgás részesei voltak. Jött a török, elpusztította a templomot és a falut, és amikor eltakarodott a vidékről, az elvadult magyarok előjöttek a mocsarak közül, és újra felépítették azt a templomot és falut. Könnyebb lett volna németté válni. Könnyebb lett volna eltaszítani a nyelvet, örökre elhagyni az országot, könnyebb lett volna átkozni a királyt és a földesurat. Nem így történt: néhány ezer számkivetett megőrizte nekünk a magyarként létezés csodáját.

Ebből a csodából egy fikarcnyit sem adhatunk át az enyészetnek.

A mi korunk elpuhult, félbemaradt, hitvány emberekkel teljes. Nem tudom, ők vannak-e többségben, de a bevezetőben rajzolt korhangulatot ők idézik elő. Az erős, reménykedő, magukban bízó magyarok nagy bánatára.

Végezetül: ez is január első napján esett meg.

– A Magyar Hírlaptól, ugye? – kérdezi tőlem a taxis széles mosollyal. – Szoktam látni a tévében. Miért nem keményebbek egy kicsit?

– Keményebbek?

Már nem hallja. Elrobog azzal a hittel, hogy keményebben kellene, és akkor boldog lesz Magyarország. Pedig a keménység önmagában puszta önigazolás, és egy fűszálat sem hajlít meg az oktalanul keménykedő ember.

Magyarország akkor lesz boldog, ha végiggondoljuk, mit kellene másképp csinálni a magunk életében, hogy jobb legyen. Ha te boldog vagy, Magyarország is boldogabb.

Mindig van másképp. Egyszerűen nincsenek elveszett helyzetek! És a nemzet javának, éppen úgy, mint ezerszer nehezebb helyzetekben, most is be kell bizonyítania, hogy egyéni akaratokból épül fel a jobb és boldogabb haza, és nem fordítva, fentről lefelé.

Boldog családi életet, emberhez méltó tartást, erős akaratot és méltóságot kívánunk az olvasónak az új esztendőben!