Magyar Hírlap online

The West and the Rest

A 21. század második évtizede lassan sejtetni engedi azokat a tektonikus erejű mozgásokat, amelyek néhány évtizeden belül ma még elképzelhetetlen mértékben rajzolhatják át az egész emberi létezés térképét. A Roger Scruton híres, sokat vitatott könyvének címében (The West and the Rest) megfogalmazódó sajátos feszültség egyre mélyebben áthatja világunkat. A West (Nyugat) és a Rest (talán így fordíthatnánk, a „maradék világ”) fogalmi kapcsolata pontosan visszatükrözi korunk legmélyebb ellentmondását. Azt, hogy a Nyugat gondolkodásmódja csakis és kizárólag a saját nézőpontját tekinti az egyetlennek, minden más narratíva legjobb esetben tévedés, rosszabb esetben bűn, szélsőségesség, sőt akár terrorizmus.

Ezt különösen az teszi mulatságossá, hogy mindezt a „szabadság” nevében véli így, sőt úgy gondolja, hogy ő – és csakis ő! – képes a szabadság elvének lehető legpontosabb megfogalmazására és világméretű képviseletére, illetve terjesztésére. Hegel, korának felvilágosult monarchiájában, Marx és Lenin a kommunizmusban, Friedman és Fukuyama a liberális demokráciában látta megvalósulni az emberiség számára „tökéletes” politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedést, ami egyúttal elhozza az örök békét és jólétet, egyszóval a „történelem végét”.

Nem nehéz észrevenni ezekben a gondolati konstrukciókban azt a közös lényeget, amely minden szembenállásuk ellenére is összeköti őket. És ez nem más, mint hogy a világ egyenes vonalú, egyenletes mozgással tart egy jól meghatározott cél felé, tehát a szakadatlan haladás, fejlődés a létezés legbelső mozgatórúgója. És persze nem nehéz felfedezni benne a „múltat végképp eltörölni” logikát sem, amely szerint a rég volt kor csak káros tévelygések ideje lehetett. És az emberiség „igazi történelme” csak azután kezdődhet el, ha már teljesen magáévá tette ezt a létértelmezési logikát.

Nem véletlenül a felvilágosodás világértelmezési keretét tekinti mind a négy szerző az egész egyetemes emberi gondolkodás legvégső, legmélyebb alapjának. Maga a felvilágosodás is metafora, amely a középkor „sötétségével” állítja szembe a fény évszázadának diadalát. Azzal a sötét középkorral kíván tehát szakítani, amely szerinte a babonák, hiedelmek kora volt, egészen addig, amíg el nem jött a „tiszta ész világossága” és az erre épülő szabadság kora. Pedig ma már látjuk, csak annyi történt, hogy a középkor hiedelmei és babonái helyére a felvilágosodás nyugatias modernitása a maga „tudományosnak” álcázott és éppen ezért megfellebbezhetetlennek nyilvánított babonáit helyezte. Hegel korának hőse a jakobinus, Marx nyomán Leniné a bolsevik, Friedmané pedig a neoliberális „globálnyik”, akikben van „ész és erény”, tehát „tudják, merik, teszik” azt, ami az egyetlen járható út, a történelmi „jó” megtestesülése. Nagyon kényes kérdés, óvatosan teszem hozzá: mindhárom monoteista ábrahámhitű nagy vallás (a judaizmus, a kereszténység és az iszlám) a legmélyebb világszervező értelem szintjén hasonlóan látja és láttatja a világot. A Nyugat mint komplex szociokulturális jelenséghalmaz valamilyen értelemben arra a közös ősi gyökérzetre vezethető vissza, amelyből ezek a világvallások kihajtottak. Történelmük során, ahogy napjainkban is, hatalmas erejű tektonikus törésvonalak húzódnak közöttük, és konfliktuszónáik akár az egész világot veszélyeztető kataklizmák kiinduló-pontjaivá válhatnak. Ám emögött észre kellene vennünk a zavarba ejtő közös lényeget, amely nem csak az említett evolúcióra és progresszióra épülő hiedelemben foglalható össze.

A lineáris és szakadatlan „fejlődésbe” vetett rendíthetetlen hit babonás képzete mellett vannak más összekötő kapcsok is. Legalább hármat lehetne még megemlíteni. Az egyik ezek közül a tapasztalati tényekre építő tudomány mindenhatóságába vetett hit. Vagyis az a meggyőződés, hogy a tudomány, és csakis a tudomány képes a létezés minden kérdésére választ találni, és amire nincs válasza, az a kérdés valójában nincs is. A másik az egyenlőségbe, a demokratikus emberi szabadságjogok felsőbbrendűségébe vetett hit. Ami azért mulatságos feltételezés, mert az egész létezés minden szerveződési struktúrája a szigorú hierarchiára, e hierarchia rendjére épül. Elég különös is volna, ha a szervezetünk sejtjei és szövetei vagy az egyes állati társadalmak egyedei is „demokratikus vitában” és „szabadságjogaikkal” élve formálnák életüket. (A ráksejtek „szabad és büszke” népe éppen teszi.) A létezés a „szent uralmára” épül, amit a hierarchia fogalma fejez ki. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy ahol a nyugatias gondolkodás „demokráciáról” és „emberi szabadságjogokról” beszél, ott csupán arról van szó, hogy a „szent uralma”, ha jobban tetszik „diktatúrája” helyett a szentségtelenség, a deszakralitás diktatúrája működik a rejtett mélyszerkezetekben. És végül a harmadik az alapvetően anyagi természetű világ fizikai élvezetét, és az így értelmezett „jólétet” legfőbb céllá tevő babona. Ez is kényes kérdés, mert a három monoteista vallás, legalábbis retorikai szinten, a túlvilági üdvösséget hangsúlyozza a földi világ anyagias kísértéseivel szemben. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a retorikai szint alatt (fölött, mellett, stb.) mindhárom vallásra épülő kultúra a materiális hedonizmus egész univerzumát építette fel.

Ahogyan Ortega y Gasset írta a Tömegek lázadásában: „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé.” Ám az életet puszta eszközükké silányító eszközök uralma mögött valójában olyan erők húzódnak meg, amelyekkel ha nem fordulunk szembe, akkor a 21. század valóban a „történelem végét” jelentheti az emberiség számára.