Magyar Hírlap online

Társasházunk, az EU

A szemétkedés joggal fáj, de ha néhány kisiklásunkra fény derül, érdemes magunkba nézni. Ha valakit egy társasházban azzal vádol egy-két lakótárs, hogy otthon folyamatosan terrorizálja a családját, miközben ez nem igaz, az színtiszta szemétkedés. És mindegy, hogy tájékozatlanság vagy rosszindulat eredménye. Ám ha kiderül, sittet rakunk a lépcsőházi kukába, és ezt a házirend tiltja, akkor bizony velünk van a baj. Ugyancsak mellékes, hogy nem ismertük jól az előírásokat, vagy éppen sumákoltunk.

Amikor az Európai Parlamentben vagy egyes nyugati orgánumokban olykor azt taglalják, hogy Magyarországon a nemzeti-etnikai kisebbségeknek állandó félelemben kell élniük, az nettó hazugság. Ám ha az Európai Bizottság firtatja, hogy Budapest egyes intézkedéseivel megsérti-e az uniós jogot, azon egyáltalán nem kellene csodálkozni. A vonatkozó dokumentumokat aláírtuk, így Brüsszelnek számos kérdésben joga van vizsgálódni. Természetesen nem mindenben, hiszen az összes belpolitikai kérdésbe nem szólhat bele.

Szeretünk lengyel példákra hivatkozni. Nosza! Donald Tusk lengyel miniszterelnök – szabadelvű konzervatív, amúgy európai néppárti politikus – a múlt héten leszögezte, hogy Varsó politikai támogatást nyújt a magyar kormánynak a túlzott európai politikai reakciókkal szemben, de az Európai Bizottság álláspontja jogilag megalapozott. Tusk amúgy kiemelte, hogy a bizottság és Budapest közötti vitában Lengyelország nem tehet semmit, mivel az jogszabályokról szól. A második kormányzati ciklusát nemrég megkezdő lengyel politikus a lényeget ragadta meg.

Az EU számomra egyre inkább társasháznak tűnik, olyan „házirenddel”, amelybe belefoglaltak remek, jó, fájó, ám érthető és érthetetlen, netán káros elemeket. Ezeket amúgy változtatgatják is. Tudjuk, hogy az Európai Uniót átszabni készülő államok motorja Németország, amelyet ugyan nem feltétlenül kell szeretni, de elismerhetjük, hogy demokratikus berendezkedés közepette bivalyerős gazdasággal rendelkezik, és még a pénzügyeit is jól intézi. Olyannyira, hogy az angolszász hitelminősítők sem igazán találnak rajta fogást.

Magyarországnak az előző ciklusokban és az elmúlt bő másfél évben is meg kellett határozni a viszonyát az Európai Unióhoz. Az aktuális vonalvezetést néha nehezen vagy egyáltalán nem lehetett követni. Az viszont biztos, hogy az uniós „házirendet” be kell tartani. Ha ezt nem akarjuk, akkor ki lehet lépni, ahogyan a Jobbik akarja. Bár kíváncsi lennék, milyen lenne például az, ha az EU-ból kitántorgó Magyarország polgárainak esetleg vízumot kellene kérniük felvidéki vagy erdélyi utazásaikhoz, ám inkább nem próbálnám ki ezt a borzalmasnak ígérkező lehetőséget. Egyáltalán nem értek egyet tehát a Jobbik EU-hoz való viszonyával és kilépési tervével, bár kétségtelen tény, hogy elég következetes – és sokak által respektált – álláspontot képvisel a kormány radikáljobbos ellenzéke. A kabinet viszont 2010 tavasza óta ugyan nem kérdőjelezte meg, hogy az unió tagjai maradjunk, ám meglehetősen unortodox politikájához nem gyűjtött valódi, elkötelezett szövetségeseket a tagállamok kormányainak szintjén. Pedig ha egy kisebb lakásban élő család meg szeretné változtatni a házirend pár pontját, akkor ahhoz támogatókat kell toborozni a legkülönfélébb lakótársak között. Ha ez nem sikerül, akkor valóban el lehet gondolkodni azon, hogy szerény családi házba költözzünk, csak éppen nem biztos, hogy ott lesz majd pénzünk lecserélni például a rossz állapotban lévő tetőt. Egy társasházban mégiscsak eloszlanak a költségek. Igaz, akadhat olyan lakótárs, aki olykor szinte elviselhetetlen, akár még a szemetét is leszórja az ajtónk elé, mások meg muskátlival és leanderrel ékesítik a házat. Felújítási pályázatokat is könnyebb együtt megcélozni. Igaz, rosszuleshet, ha pár turpisságunkért ránk szólnak, főleg úgy, hogy lakásunk előző tulajának jó néhány eltévelyedését elnézték. Ám a közös szabályokat nekünk itt és most kell betartanunk. Ha a közvetlen szomszédunk fenyegetőzve üvöltözik családtagjaival, s ez minket zavar, ő pedig többszöri unszolásunkra sem „tekeri le” a hangerőt, akkor egy idő után a közös képviselőhöz, végső soron ügyvédhez fordulhatunk. Amennyiben pedig úgy érezzük, butaság, hogy a hétvégi „társasházi csendrendelet” miatt vasárnap délután még három-négy szép családi képet sem lehet felszögelni otthonunk falára, akkor a következő lakógyűlésen ezt a pontot megpróbálhatjuk átírattatni. Lehet, hogy egy rendes házban sikerül. De ha ugyanitt disznót akarunk vágni a nappalinkban vagy a lépcsőházban, akkor sok jóra nem számíthatunk. Vagy tényleg el lehet költözni.

El kell fogadni tehát, hogy ha bármelyik uniós tagállam odahaza a fékek és ellensúlyok rendszerét többé-kevésbé megbolygatja, azt csöppet sem tolerálja Brüsszel, ám ha egyesek mondjuk az Európai Parlamentben igaztalan módon rettegő nemzeti-etnikai kisebbségeket vizionálnak egy tagállamban, akkor azt kőkeményen vissza kell utasítani.

Úgy tűnik, a kormány pár hete mintha megpróbálná a nemzeti vonalvezetést reálpolitikával ötvözni.
Remélhetőleg ez tényleg így van, és még inkább így lesz. Végül is térségünkben, Tallinntól Prágáig, Varsótól Ljubljanáig láthatunk példákat az egyszerre megvalósítható patrióta, demokratikus és pragmatikus politikára. Ciklusok óta. A feladat adott idehaza is. És nem csupán a mindenkori kormánynak, hanem a mindenkori ellenzéknek is.