Magyar Hírlap online

Tanítani…

Magyarország, 2010, bizonyítványosztás idején: történetek a liberalizált oktatás frontjáról. A tűzvonalból.

1. Napközisként dolgozom. A 21 gyerekből három kislány, a többi erősen agresszív fiú. Ez azt jelenti, hogy ha véletlenül meglököm, akkor tiszta erejéből visszaüt, majd riadtan néz, hogy ezt talán nem kellett volna. Nem cigányok, magyar gyerekek, jól szituált, ám szintén agresszív, önelégült, törvényeket nem vagy alig ismerő szülők gyerekei. Tanítani, tanulni, dolgozni lehetetlenség. Van az osztályunkban néhány gyerek, akire azt lehet mondani, hogy igen: normális, értelmes 2. osztályos. Ők naponta sírva fakadnak a többiek viselkedése láttán. (Én is, itthon.) És nekünk, nevelőknek nincs eszköz a kezünkben. Amikor közlöm velük, hogy a nemtanulásnak bukás lesz a vége, röhögve visszavágnak, hogy „negyedikig nem lehet buktatni!” Tökéletesen tisztában vannak a jogaikkal, minden adu az ő kezükben van. Buktatni nem szabad, kiabálni nem szabad, megkülönböztetni nem szabad, eltanácsolni nem szabad, mert minden iskola léte a gyereklétszámtól függ, és ha ezek után gond van – persze, hogy van! –, akkor a tanítót még a vezetőség is felelőssé teszi.

2. Az idegeim másfél hónap után cafatokban lógnak, de elsősorban nem magam miatt aggódom. Naponta felteszem a kérdést a szülőknek és a kollégáknak: mi lesz ezekből a gyerekekből? Nekik is próbálom elmagyarázni: „Kisfiam, elvette a radírodat, dühös vagy, eddig érthető. De, ha fejbe nyomod az ollóval, akkor lehet, hogy meghal, oda az élete, a tiéd, az enyém, az ő szüleié, a te szüleidé…” Persze nem várom, hogy megértse, kicsi még. De a szülő? Hogy válaszolhatja azt, hogy „Gyerek még!”

És igen, mindennap küzdök a lelkiismeretemmel, mert tudom, hogy minden szülő rám bízta a gyerekét. Felelősséggel tartozom értük. Szeretném a szépre, a jóra nevelni őket, szeretném tanítani, ehelyett egyiktől a másikig szaladok, és még így sem tudom elkerülni a sérüléseket, a károkozást. Nem tudok belenyugodni, hogy egy szülő nem fogja fel, ha a gyerekével bajok vannak. Azt sem tudom megérteni, miért kell a gyereket arra tanítani: „Ha bántott, üss oda olyat, hogy maradjon ott!” Ezt a fülem hallatára mondta a gyereknek, miután engem kiosztott, hogy nem teszek semmit az agresszió ellen. Persze ezután én is kinyitottam a számat. Elmagyaráztam, hogy hiába hozok én tanmesét, hogy „ne üss vissza”, ha tőlük egészen mást hall a gyerek.

Szóval szülők: jól nézzétek meg, hová íratjátok be a gyereket! Nem tudok jó tanácsot adni, tán inkább fizessetek a taníttatásáért, a normál iskolák ma már nem normál iskolák. Fiatalok, ne legyetek pedagógusok, rámegy az életetek a semmire. Én is lázasan keresek másik munkát. De hiába, nincs.

3. Egyik szemem sír, a másik nevet… Amikor felvételiztem a tanárképzőre, azt hittem, hogy azt a hivatást fogom művelni, amire egész életemben vágytam. Nem így lett. A főiskolát, majd az egyetemet elvégezve rá kellett jönnöm: nagyot fordult a világ, sajnos odáig fajult, hogy mindenki minket irányít. Semmi eszköz nincs a kezünkben. Már négy-öt éve is súlyos volt a helyzet, bizony azóta csak súlyosbodott. Persze, nekünk is lehet mást csinálni, de ki fogja akkor a gyerekeket tanítani, ha mindenki bedobja a törülközőt? Szolgáljuk a gyerekeket és a szülőket! De hogy?! Hátrakötött kézzel nem lehet dolgozni.

4. Vannak gyerekek, sajnos nagyon sokan, akik nem valók normál osztályba, normális társaik közé. Az ilyeneknek mindegy, ki az anyjuk vagy az apjuk. Nekem ne mondja senki, hogy az elfogadható, hogy a gyerek az osztályban felemel egy széket és bedobja a sorakozó társai közé. A szívem majd megállt, mikor láttam, de nem tehettem semmit, a szék repült, odaugrottam – elkéstem. Nem talált el senkit, szerencsére. A jövő héten talán megtörténik a baj. Ez az én hibám? Mit tehetek? Elmondom, mit tettem: a gyereket lenyomtam egy székbe és – bevallom, üvöltve – elmagyaráztam neki, hogy ezzel életeket veszélyeztet. A sajátját is, mert ha megöl valakit, többé semmi nem lesz ugyanolyan. Nem, nem írtam be neki semmit. Azért nem, mert előző nap be kellett írjak neki, amikor összetörte a mosdóban a felmosónyelet, kinyomott egy flakon folyékony szappant, azt felhabosította. Azelőtt ledobálta az ablakból a vécékeféket, korábban fejbe szúrt egy gyereket, azt megelőzően hátratörte az ujjamat egy közelharcban, mert szét akartam választani a verekedőket. Tudom, ha beírok neki, otthon leverik a földre. Náluk ugyanis ez a nevelési elv. Mit tehetek? Hogy védjem meg azt, aki kedves, szorgalmas, tanulni vágyik? Sírva megyek, sírva jövök. Nincsenek eszközeim. Hazajövök, bújom az internetet, hogy másnap mi a sz…ral kössem le megint a figyelmüket, készülök, nyomtatok, javítok. És mindezt semmiért, mert holnap minden kezdődik elölről.

Ne engem sajnáljatok, meg a többi pedagógust, mi majd megoldjuk az életünket. De mi lesz a gyerekeitekkel, ha ilyenek között kell felnőniük? Nem féltitek őket? Nem aggódtok? w

Közreadta: Kövér Tibor, jogász