Magyar Hírlap online

Trianon magyarja szép

A Monarchiával örökre eltűnt a történelmi Magyarország, amelynek megszűntét az utódállamok államalkotó népei még most is "kegyelmi pillanatként" élik meg. Egyetlen nemzeti céljuk ma és a jövőben is az 1918 utáni állag megóvása. A bukásnak sok előzménye volt: Ausztria – mint tréfásan mondogatták –, nem is volt egyéb, mint egy uralkodás. Csakhogy ebben az uralkodásban "a németek és magyarok legnagyobb bűne az – vetette papírra még 1848-ról, a szlávok ellenforradalmi szerepéről Friedrich Engels –, hogy tizenkétmillió szlávot megakadályoztak abban, hogy törökké legyen!"

Hetven évvel később, "a nemzetek forradalma" benesi ideológiájában is egyértelmű a szlávok faji ellenérzése. "A németek és a zsidók elleni gyűlölet, a magyarok teljes kitörlésének terve a világból stb. – ez is benne volt 1918 (…) légkörében, s erről nem kéne megfeledkeznünk" – olvashatjuk Rudolf Kucera nemrég magyarul is megjelent könyvében. Az 1868-as magyar nemzetiségi törvény után a magyarok "kitörlésének" meghirdetése abszurdnak tűnne, ha Eduard Benes nem látta, láttatta volna a Monarchiát s annak magyar felét "a reakciós, arisztokrata-bürokratikus rendőrállam prototípusának". (Pedig olyanról, mint a ’68-as "törvényi rendelkezésről – Kucera szavaival – a 20. századi totalitárius rendszerekben élő nemzetek csak álmodhattak, mivel ez (…) ténylegesen lehetőséget nyújt(ott) a nemzetiségeknek, hogy a művelődés, a tudomány, a művészet stb. terén szabadon tevékenykedjenek".)

Az első magyar népköztársaságot meghirdető Károlyi Mihályék "annyira gyűlölték a történelmi Magyarországot, hogy jó barátokat láttak a hiénákban is, amelyek Szent István birodalmának sírja körül üvöltöztek." (Herczeg Ferencnek ez a megállapítása elsősorban a csehek kegyeit s pénzét kereső jó tollú októbrista emigrációra vonatkozik.) Ha el is tekintünk a nagy összeomlás eme intellektuális haszonélvezőitől s magyarellenes propagandájuktól – amelyet mai liberális írástudóink gépies egyhangúsággal folytatnak –, meglepő, hogy a megcsonkított Magyarország életképes maradt. Sorsszerűség volt abban, hogy Bethlen István gróf hosszú miniszterelnöksége alatt a trianoni béke revízióját és a gazdaság állami védelmét tette a kormánypolitika sarkkövévé. Nemzetközi kölcsönnel új, aranyalapú pénzt vezetett be, s 1924-re az állami költségvetés addigi akut hiányát teljesen felszámolta. A protekcionizmussal az ipar egyenrangúvá vált a mezőgazdasággal, a középosztályt védő politika (például Kisipari Hitelintézet) lehetővé tette, hogy mérnök feltalálóink és kisiparosaink gyárosokká váljanak: a nagy sikert aratott Hyppolit, a lakáj című film is a karrier eme útját villantotta fel. A Hofherr-Schrantz, a Rába és a Weiss Manfréd kiváló traktorokat gyártott, s nőtt az autóvásárlási kedv, amiből – konjunktúrabarométerként – azt a következtetést lehet levonni, hogy a magyar közvélemény bízott a jövőben. 1939-ben Magyarország, ahol minden háromszázkettedik lakosra jutott egy gépjármű, a világ motorizációjának élbolyában helyezkedett el.

Klebelsberg Kunó Szegeden a dóm téren megépíti a magyar Szent Márk teret. Kunó gróf mélyen meg van győződve arról, hogy csak a tudás az, ami az országot kiszabadíthatja az utódállamok gyilkos gyűrűjéből, s ennek alfája és ómegája a népoktatás. Az elcsatolt területekről menekült egyetemeket Pécsre és Szegedre telepíti, 1926 és 1930 között ötezer tantermet és tanítói lakást építtet a "puszták népének". Megreformálja a kispolgárságnak oly kedves polgári iskolákat, Bécsben, Berlinben és Rómában magyar intézeteket állít fel, ahová ösztöndíjjal küldték ki Európát látni a legtehetségesebb fiatalokat. 1917 és 1932 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke: a kor a magyar történetírás fénykora. Felállítják a Testnevelési Főiskolát, s hogy a katonaság alól felszabadult energiákat konzerválják, elrendelik a leventeoktatást. Amikor látják egy-egy meccs 40-50 ezer izguló szurkolóját, eldöntik a sport messzemenő támogatását, hogy a nemzet bajnokai és labdarúgása révén jelezze életképességét a Nyugatnak és Amerikának. A területi revíziót, s a második világháború után újra bekövetkezett büntetést évtizedekig ok-okozati összefüggésben sulykolták a fejünkbe. Meggondolandó azonban, hogy az utódállamokban már csak azokon a tájakon létezik magyar kérdés, amelyek 1938 és 1941 között visszatértek az anyaországhoz, a vissza nem tértek szórványmagyarsága viszont eltűnt. A sport és a tudás két pillére egészen a Kádár-korszak végéig kitartott, csak a rendszerváltó nemzedék megalkuvása hagyta összedőlni őket. Lelki atomizálás, ebben leledztek – mondaná ránk Herczeg Ferenc. S hozzá tenné: "Mert azt még valahogy elbírja a magyar, hogy végiggázoljon rajta a sors, de az apró zsarnokok rúgásai elviselhetetlenül megalázók."

Trianon magyarja nyerni akart.

---

Eddig megjelent írások:

Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6., Makkai Béla, Léha pásztor – tikkadt nyáj, július 11., Tanka Endre, Föld nélkül nem megy, július 13.