Magyar Hírlap online

Szűkmarkú Belvedere

A ma éppen hetven esztendeje született második bécsi döntést a közvélemény nagyrészt a németek ajándékaként könyveli el. Mint a közvélekedésben oly sok minden, ez sem felel meg a valóságnak. Az előzmények egész másra utalnak. Amikor ugyanis a németek és az oroszok megegyeztek Lengyelország felosztásában, a német támadás elején, 1939. szeptember 4-én Ribbentrop külügyminiszter közölte berlini követünkkel, Sztójay Dömével: számukra fontos a Balkán egyensúlya, s ezért Magyarország nem keveredhet fegyveres konfliktusba Romániá­val. Három nap múlva Csáky külügyminiszter megígéri, hogy nem indítunk támadást Románia ellen. Az Európát két részre osztó Molotov–Ribbentrop-paktum, az „ördögi paktum” jegyében folyik tovább a játék, s 1940. június 26-án a franciák kapitulációját követően az oroszok benyújtják a számlát: a németek által favorizált Románia kénytelen átengedni Besszarábiát és Bukovina északi részét a Szovjetuniónak. Ez ismét felszínre hozza a megoldatlan magyar–román-kérdést. A magyar vezérkar felkészült a háborúra. A román vasgárdisták ugyanakkor fokozták az erdélyi magyarokat sújtó támadásokat, zsidóellenes pogromokra s az erdélyi magyarok megsemmisítésére uszítottak; puccskísérletük alkalmával legnagyobb történészüket, Iorgát is megölték, mert megalkuvónak tartották.

A két ország között augusztus derekán tárgyalások kezdődtek Turnu-Severinben, vagyis Szörényváron. Mivel nem született megegyezés, Románia eleve alávetette magát a tengelyhatalmak döntésének, nem számítva arra, hogy az olasz külügyminiszter, Ciano, a Duce veje ki fog állni a magyar érdekekért. A döntőbíróság 1940. augusztus 30-án Ferenc Ferdinánd trónörökös hajdani rezidenciájában, a Belvederében végül Erdély kisebbik, északi részét visszajuttatta Magyarországnak, amit a románok „trianoni gyásszal” fogadtak. Pedig a döntés magyar szemmel nézve szűkmarkú volt, s Erdély nagy öregje, Kós Károly cinikusnak nevezte. Az új határ szerencsétlen helyzetek sokaságát teremtette, mintha a döntésnél a trónörökös szelleme lebegett volna a döntnökök felett: Ferenc Ferdinánd itt tervezgette a Magyar Királyság felosztását a szívének oly kedves román tanácsadóival. A döntés a Székelyföldet elmetszette, ugyanis a székely körvasút a déli, román részen kapcsolódott csak a magyar fővonalhoz. A Belvederében tehát – nem úgy, mint Trianonban – nem követték a határoknak a vasúti hálózathoz igazítását.

A legkirívóbb a „Göring-zsák” keletkezése, a kissármási gázlelőhely esete. Mivel a térképeken igyekeztek az 1918. december 13-i Franchet d'Esperay-féle, a Maros vonalát követő demarkációs vonalat figyelembe venni, Kissármás Magyarországnak jutott volna. Ám dél-erdélyi, román területre esett a belga érdekeltségű marosújvári óriás szódagyár, amelynek anyavállalata Belgium megszállásával német ellenőrzés alá került. A gyár igazgatója az utolsó pillanatban érte el Göring marsallt, s kérte, hogy üzeme ne legyen elszakítva az energiaforrást jelentő, de a magyaroknak szánt részen lévő Kissármástól. Német igényre így kisebbítették meg majdnem megyényi területtel a nyersanyagokban amúgy is szegényebb magyar részt. Vagyis egy szódagyárhoz „csatoltak” egy vármegyét… az így keletkezett hurok ezért kapta a gúnynevet: Göring-zsák.

A Harmadik Birodalom tehát megbízhatóbb partnernek ítélte Romániát, mint minket. Akkor még nem sejthették: az 1944-es román átállással olyan vereség éri majd őket, ami csak a sztálingrádihoz hasonítható. Ceausescu és történészei ezért aztán nem alap nélkül hirdették: Romániának köszönhetően kétszáz nappal korábban fejeződött be a második világháború.