Magyar Hírlap online

Szolgaság és méltóság

Az embert a közösségi létében soha nem veszélyeztette a méltóság hiánya. A történelem során a magyarok jó része számtalanszor lemondott már a méltóságáról, ha az életét nem fenyegették, ha volt mit ennie, s tudott hol lakni. Így volt ez, ha a tagjait egyénileg üldözték, de akkor is, ha közösségként bántották. Történelmi tapasztalattá vált, hogy a nemzeti méltóság feladásáért cserébe megélhetést lehet szerezni, s lassan beleivódott a köztudatba, hogy ugyan minek a méltóság, ha van megélhetés? Nem új keletű ez, már Ady is írt erről: „Erőt mutattak, erőt látott, / Vertnek született, nem verőnek. / Önerejét feledte mindig, / Sohse szegzett erőt erőnek. // Betyár urai így nevelték, Nem rúg vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rúgott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rúgáshoz.”

Mégis, a népek néha fellázadnak az ilyen szolgai sors ellen. Ez még akkor is megtörténik, ha van mit enni, nem fenyegeti az életüket senki, de valahogy nem is nézik semmibe mindazt, amit tesznek vagy ahogy élnek. Egy nép méltósága látszólag érdektelen az önbizalommal telt népek között, s a mai globális kalmárvilág is tanácstalanul néz rá; mert mit is lehet kezdeni a nemzeti önbecsüléssel az anyagi világ virágos mezőin, ahol csak arra biztatnak, hogy vegyél, fogyassz, gyűjts és halmozz? Ebben a körben a nemzeti méltóság vagy nemzeti büszkeség értelmezhetetlen érzésforma. A gyengéknek és az önmagukat feladóknak csak oda kell fáradni mások csizmájához, kicsit megköpködni, megsúrolgatni, majd miután fényesre lett tisztítva, felnézni a díjazásért. És hányszor felnéztünk – kényszerből, fenyegetés alatt, alázatból és fásultságból azokra a csizmatulajdonosokra, miközben kerestük a gerincünket, egyáltalán megvan-e még? Kunyeráltunk a hatalomtól kiutazási kegyet, szégyenkeztünk szegénységünk miatt, furdalt a lelkiismeret hetedíziglen történelmi bűneink okán, hiányzott az elrejtett tudás, és elviseltük a szebb jövő ígérete érdekében ellopott bért. Igaz, tettünk is bőven azért, hogy könnyű prédái legyünk a szolganépet terelgetőknek. Ilyenkor jól felpofoztak, megcsonkítottak, megfegyelmeztek, majd elmondták, hogyan kell élnünk, szerintük. És megszokták, hogy megszoktuk.

Ha egy magyar politikus néha felemeli a fejét, és azt mondja, hogy szegénységem ide, gyengeségem oda, de mégis inkább emelt fővel járnék, akkor nemcsak az eddig efféléhez nem szokott urak, hanem az örök szolgák is rögvest pisszegni kezdenek. Jaj, jaj, mit szólnak hozzá a régi csizmások, az új csizmások, és jaj, mindenki mit gondol rólunk, ha megint felemelt fejjel járunk? A szolgaság örökös megvásároltjai, elnyomorítottjai már így érzik természetesnek ezt a világot, ebben nőttek fel, ez életük alapélménye, ehhez mérik a horizontot.

Az alázat lett a rend mértéke. Akik ilyen légkörben szocializálódtak, a szolgaság révén nyert javakat akkor se adnák fel, ha cserébe önbecsülést szerezhetnének, méltóságot vívhatnának ki, ha emberi vagy közösségi büszkeségük újra megszerezhető lenne. Ez volt ötvenhat után a társadalom erkölcsi gerincét eltörő Kádár-korszak nagy találmánya is. „Jaj, csak baj ne legyen belőle!” – idézhetnénk nagyanyáink örök aggodalmát. Az egyik világ letűnt, de lett helyette más alázkodás, mert ez volt maga a valóságos élet, a szolgaság. Biztatás nélkül is mertünk kicsik lenni. Tudatlanságból elpazaroltuk erőinket és javainkat, örökölt és legújabb tévedések miatt a szegényebb élet újra kísérteni kezd; de lehet-e az, hogy egy nép az egyenrangú, megbecsült népek családjába emelkedjen, ha méltóság helyett mindig az elérhető hasznot választja?

Legalább adjunk egy esélyt annak a kísérletnek, hogy újra tükörbe tudjunk nézni, aztán ha nem megy, hát nem megy… Ady szavaival zárva: „Csak a Csodák-Ura meglátná / Végre ezt a szánalmas népet, / Adna neki csak egy dárdányi, / Úri, kis kíméletlenséget. // Hogy néhány maradt sereghajtó / Törötten, fogyva azt ne vallja: / Ezért a népért úgyis is mindegy, / Ebsorsot akar, hát – akarja.”