Magyar Hírlap online

Szó sincs államcsődről!

Lassan mondom, hogy mindenki megértse: nem lesz államcsőd, és nem lépünk ki az Európai Unióból!

Magyarország finanszírozható, csak az a baj, hogy nagyon drágán – ezért kell a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni. Költségcsökkentési kényszerben van a kormány, de ez nem olyan kényszer, amely automatikusan állami fizetésképtelenséget generál. Az uniós tagság tekintetében pedig a hatalmon lévő polgári kormány is elkötelezett: nem is lehet más, hiszen a közösségbe való akkreditációnkat éppen az első Orbán-kabinet készítette elő 1998–2002 között. Továbbá: a művelt, polgári értékrenddel bíró magyarországi jobboldalnak csak egyetlen alternatívája van: a nyugati integráció. Ez pedig elsősorban uniós és NATO-tagságunkban testesül meg. Ideológiai fronton az összes többi kalandozás csak manőver lehet – voltunk már egyszer ázsiai zsákutcában 1947 és 1990 között.

Ugyanakkor az alapprobléma változatlanul gazdasági jellegű. Miután azonban Magyarországon rendszerint a gazdasági gondok miatt alakulnak ki számottevő politikai és társadalmi változások, több mint indokolt ezzel a problémakörrel foglalkozni. És melegen ajánljuk a fennálló hatalomnak is, hogy ne dugja homokba a fejét!

Tehát: a második Orbán-kormány által remélt és várt gyors gazdasági növekedés nem következett be 2011-ben, ahogy a foglalkoztatás jelentős bővülése és a forint árfolyamának erősödése sem. Sőt, utóbbi téren negatív folyamatok alakultak ki, amelyeknek tulajdoníthatóan a GDP-arányos államadósság a nyolcvan százalék közelébe került a múlt esztendő végén – dacára annak, hogy a magánnyugdíjpénztárak vagyonának döntő részét a költségvetésbe „folyatta” a kormány. A korábbi hitelfelvételi láz és a hazai fizetőeszköz gyengélkedésének együttes következményeként minden fontos szereplő: az állam, az önkormányzatok, a vállalkozások és a háztartások nyakig el vannak adósodva. Olyan adósságállomány ez, amely még hosszú éveken keresztül megbénítja a gazdasági folyamatokat.

Eközben az eurózóna válsága és a recesszió, vagyis a gazdasági visszaesés lehetőségének visszatérte tovább mélyítette a magyarországi gazdasági problémákat is. Ennek következtében a magyar gazdaság megítélése kedvezőtlenné, az ország finanszírozása pedig drágábbá vált.

Ergo: mielőbb meg kell egyezni az IMF-fel, amely – felettébb úgy tűnik – semmi másban nem hajlandó gondolkodni, mint egy készenléti hitelben. Ha ők adják, mi meg kérjük a pénzt, akkor az nem ugyanaz a tárgyalási alap. Persze tudni kell: ez egy gazdaságpolitikai ellenőrzéssel járó megegyezést igényel, a feladat pedig az, hogy olyan programot dolgozzunk ki, amelyben a költségvetési számok hitelesek, a tartalom pedig a belső szempontoknak és érdekeknek is megfelel.

Mindenesetre a Nemzetközi Valutaalap egy keretet állapít majd meg, ezt a pénzügyi csomagot pedig célszerű közösen kidolgozni, hogy meg tudjuk győzni a többi piaci szereplőt is. Amennyiben gyorsan összejön a szerződés, arra számíthatunk: az IMF szakértői negyedéves rendszerességgel „áttekintik” a magyar főkönyvet, és ha majd nem tetszik a valutaalapos közgazdászoknak esetleg az, ami itt történik, akkor leállítják a pénz további folyósítását.

Vagyis a nehéz gazdasági kilátások ellenére szükség lenne számon kérhető pénzügyi tervekre, amelyek az Európai Uniónak és a befektetőknek is megmutatják, hogy mire számíthatnak Magyarországon. Tudniillik most nem nagyon látni azokat a távlati, három–hét esztendőre szóló terveket, célokat, amelyeket a kormány mindenképpen el akar érni. Ha lenne egy rendezettebb program, akkor jobban összehangolhatók lennének a részletintézkedések. Hogy félreértés ne essék: nincs azzal semmi gond, hogy egyre több a makro- és a mikroprogram. Szükség van vagy inkább lenne (!) a Széll Kálmán-tervre, az Új Széchenyi-tervre, a Mikó- és Darányi-programokra, ám ezek forrásoldala – az állami kiadások csökkentése és az európai uniós források maximális lehívásából származó fedezet – meglehetősen szűkös, valamint egyre kevésbé hihető a bennük szereplő célok megvalósulása.

Azaz nem mindig világos, hogy a kormány merre szeretne tartani. Ez azért is problematikus, mert kell, hogy legyen egy világos, vonzó jövőkép, amely eligazítást ad a sok millió választópolgár számára. Úgy tűnik, mintha iránytű nélkül hajóztunk volna az elmúlt másfél–két évben, ráadásul a mostani időszak is nagyon bizonytalan. Fogódzók és célok kellenek. Ilyen lehet például az, hogy minden évben egy százalékponttal csökkentjük a költségvetés hiányát. Nem nagyra törő, de számon kérhető célok ezek, amelyek eligazítják a gazdasági élet szereplőit, és sorvezetőként szolgálnak a kormányzatnak is az intézkedések tekintetében.

Momentán a bóvli kategóriában szenvedünk, amely mégiscsak a Magyarországgal szembeni befektetői bizalom hiányát jelenti. Valószínűleg a Nemzetközi Valutaalap–Európai Unió páros is hamar rájön arra, hogy nehéz összerakni egy pontos költségvetési képet – ugyanis ezermilliárdos nagyságrendűek a változások. A gazdasági növekedés csak az egyik kulcskérdés, a fenntarthatóság másik feltétele, hogy a kormány ne növelje az inflációt meghaladó mértékben az állami kiadásokat, a magyar államháztartás pedig ne váltson át osztogató üzemmódba. Ez eddig soha nem sikerült – és továbbra sincs rá garancia.

Hacsak az IMF–EU-duó rá nem kapcsol.