Magyar Hírlap online

Titkos alkuk nélkül!

A magyar akkor szép, ha keresztényként magyar. Tudom, most sokan felhorkannak, már megint mi ez a kirekesztés. Pedig csak arra kívánok utalni, hogy Magyarország fennmaradását mind ez idáig a keresztény hit és a hazaszeretet tette lehetővé, vagyis az erkölcsi alap és az áldozatos cselekvés. Az 1990-es, részben meghiúsult, jobbító változásnak nem volt elég ereje, háttere ahhoz, hogy következetesen és hitelesen képviseljen egy olyan programot, mint amilyet a trianoni összeomlás után Horthy, Teleki, Bethlen végre is hajtott. Igaz, sem a hosszú kommunista uralom, sem pedig a liberális Nyugat nem adott szabad utat e váltáshoz – ehhez alighanem egy Horthyhoz mérhető kormányzó és egy új (régi) alkotmányra is szükség lett volna. Azóta is főleg a pénzről, gazdaságról folyik a vita, az európai uniós tagság pedig összezavarta a folyamatokat, megakadályozta a világosan nemzeti érdekű átalakulást. Soha nem volt még ilyen hatalmas zűrzavar a magyar fejekben és pártokban, miközben szinte értelmetlenné, értéktelenné és főleg viszonylagossá váltak a szabadságról, önrendelkezésről, demokráciáról vallott nézetek. A politikai pártok arculata, programja követhetetlen módon átalakult, példaként elég az MDF-re utalnom vagy az MSZP kétségbeesett kapálózására a "baloldaliság" és a valójában követett neoliberális eszmék között, miközben a Fidesz szép lassan szociáldemokratává lett. A globalizmus mindeközben felfalta nemcsak Magyarországot, hanem az Európai Uniót is, mint valami telhetetlen óriáskígyó, amelynek most emésztési zavarai vannak.

Engedelmes szolganép

A vitaindító írással és az azóta közölt reflexiók többségével egyetértek, de a helyzet annyira bonyolult, hogy képtelenség logikai rendbe tömöríteni a különböző nézőpontú, bár nagyjából egybehangzó véleményeket, amelyeknek lényege, hogy utat tévesztettünk, mint már annyiszor a magyar történelem során. Ez az úttévesztés azonban, történelmi értelemben nem írható csupán a mindenkori vezetők, még kevésbé a "nép" számlájára, mert a magyar nemzet geopolitikai és demográfiai adottságai Mohács után nagyjából meghatározták a lehetséges utat. Ez kellemetlen, félelmetes gondolat, mert ráébreszt bennünket arra, hogy legalább félezer éve a körülöttünk lévő nagyhatalmak, illetve saját szegénységünk voltak a döntő okai elmaradottságunknak, nem pedig a jóakarat, a műveltség vagy a szorgalom hiánya. Mégis, ha voltak szép napjaink vagy éveink, évtizedeink, akkor ezeket magyarságunk és kereszténységünk megtartó ereje tette lehetővé, nevezhetjük ezt Szent István-i eszmének is: a Szent Korona és Szűz Mária országa még e megcsonkult formában sem maradhatott volna fent, ha valami elszánt, titkos, isteni akarat nem segíti ezt a sokszor megalázott és becsapott nemzetet. Minél kisebb egy közösség, annál nagyobb szüksége van az összetartásra, és ezt az összetartást csak egészséges múlt- és önismeret biztosíthatja, márpedig az 1945 óta eltelt időszakban mindent elkövettek a katonai és pénzügyi megszállók, hogy engedelmes és igénytelen szolganépet faragjanak ebből a makacs, lázadozó, büszke népből, ahogyan korábban a Habsburgok is próbálkoztak ezzel, több-kevesebb sikerrel.

Ami jár: gúny és megvetés

Ma a magyar nem szép, hanem szomorú és reménykedő. Szomorú, mert lassan a legostobábbak is rádöbbentek, becsapták őket, és reménykedő, mert valami nagy, gyökeres változás nélkül már nem csak Nagy-Magyarország tűnik el örökre a térképről, hanem Kis-Magyarország is, ahogyan a környező államok térképészei ezt már százötven éve rajzolgatják. Persze alaposan kioktatták (tollal és fegyverrel) a magyarságot, hogy jobb, ha meghúzza magát, és igazodik a világhoz – ezt a kétségbeesett, önfeladó igazodást tapasztaljuk 1990 óta is, különben megharagszik Amerika, Izrael, a szomszédos államok, az Európai Unió, nem jön több hitel, "befektető", turista. Korábban Moszkva volt a nagy mumus, most Brüsszel, de Moszkva legalább nem vezetett be higiéniai és fogyasztóvédelmi szabályokat. Az új, globális rendhez azok a régi-új formációk tudtak legkönnyebben és leggyorsabban alkalmazkodni, amelyeknek korábban sem voltak skrupulusaik akkor, ha idegen érdekeket kellett kiszolgálniuk – hiszen az idegen szép, a magyar pedig "befogadó nemzet", ezt az egyet jól a nép fejébe verték Szent István Intelmeiből. Az internacionalista MSZMP–MSZP és a kozmopolita SZDSZ számára nem volt nehéz a globalizmus leckéje, aki pedig fenntartásait, kételyeit hangoztatta, az nyilvánvalóan nemzetiszocialista, nacionalista, fasiszta, irredenta és antiszemita. Lassan másfél száz éve folyik ez a velejéig romlott, aljas és értelmetlen támadás mindennel szemben, ami csak azért elmaradott, ócska, ízléstelen, kulturálatlan, mert (sajnos) magyar. Ezért jár ki gúny és megvetés azoknak, akik 1867 óta "vidékiek", magyar ruhát viselnek, saját munkájukból élnek és nem pénzkölcsönzésből, és magyar irodalmat olvasnak a divatos külföldi helyett, és vasárnap templomba járnak pesti kabaré és orfeum helyett. Amiről Prohászka Ottokár és Szabó Dezső írt, az mára nem csak divattá, de szinte kötelezővé is vált, mert a nem elég alázatos kereszténység kirekesztő, a nem elég önfeladó hazafiság nacionalista, soviniszta. Jól szervezett itthoni és külföldi üvöltő kórus fogadta mind az Antall-kormány, mind pedig az Orbán-kormány minden gesztusát, amellyel a magyar történelmi szimbólumokat akarta védelmezni, vagy az elszakított magyarság összetartozását próbálta legalább jelképesen kifejezni.

Még egy utolsó harapás

Többek között emiatt is érezhette úgy a nemzeti oldal, hogy az MSZP–SZDSZ 1994-es koalíciója elárulta a rendszerváltoztató szándékot magát, és valóban: ami ezután következett, az igazolta Orbán Viktor sokat támadott megállapítását, miszerint a baloldal, ahányszor tudott, rárontott nemzetére. Persze időközben értelmetlenné vált bal- és jobboldalról vitatkozni, ahogyan az SZDSZ látványos és sokunk által hőn kívánt megsemmisülése is arról tanúskodik, hogy a liberálfasizmus még külföldi támogatással sem lehet komoly parlamenti erő az általa csődbe vitt, megalázott és többször megtagadott Magyarországon.

Stefka István minden gondolatával egyetértek, kivéve azt a mondatát, amely a Jobbik homályos múltját érinti, mert sajnálatos módon minden jelenlegi politikai erőnek homályos a múltja (és a jelene is), köszönhetően nemcsak a Kerekasztal Lovagjainak, hanem annak a véd- és dacszövetségnek, amely húsz éve akadályozza az ügynökakták teljes megismerését és főleg az ügynököket működtető politikusok, titkosszolgálati emberek, rendőrök felelősségre vonását. Az elmúlt két évtized hatalmas kudarcában és csalódásában nyilvánvalóan nem csupán a magyar cinkosokat és némákat kell megnevezni, hiszen szokás szerint minden külhatalom cserbenhagyott minket, sőt igyekezett még egy utolsót harapni a magyar közvagyonból. Már nincs idő és lehetőség a kiegyezésre sem a belföldi martalócokkal, sem a külföldi kizsákmányolókkal, s itt ér össze a "szélsőjobb" és a "szélsőbal" összes követelése, nemcsak nálunk, hanem az egész világon. A hagyományos keresztény- és szociáldemokrácia és az úgynevezett "fenntartható fejlődés" eszméje csődöt mondott, a gazdasági (és erkölcsi) világválság felerősítette az életben maradásért folytatott küzdelmet az egész világon.

Vagyis vissza kell térnünk a Szent István-i eszméhez: keresztény és magyar megújulást vár a haza, mégpedig radikális megújulást, titkos alkuk és politikai színjátékok nélkül.

---

(Eddig megjelent írások: Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor: Válság a válságban, július 4.)