Magyar Hírlap online

Személyek és politikák

Amióta világ a világ, a politikai változások, illetve a változó politikák szervezetekben és személyekben, személyek kiválasztásában vagy természetes kiválasztódásában öltenek testet, így válnak a közösségek számára láthatóvá és megítélhetővé. A legutóbbi országgyűlési választások nyomán olyan mértékben változott a politikai kurzus természete, hogy az valóban felér egy rendszerváltással, feltéve, hogy az újaknak lesz erejük végbevinni mindazt, amit elhatároztak, amit választóiknak ígértek. Ez utóbbi esetben valóban többről lehet szó, mint egyszerű kormányváltásról és a parlamenti többség teljes átalakulásáról, különös tekintettel a kétharmados arányra és az ebből fakadó lehetőségekre. Az új azonban csak akkor lesz igazán új és lényegét tekintve jobb az eddigieknél, ha minél gyorsabban és minél mélyebbre hatóan elvégzik azokat a személyeket érintő műtéteket is, amelyek érthetően fájdalmat okoznak az előző kurzus híveinek és irányítói-nak, de amelyek nélkül nincs új politika, és lehetetlen a rendszer ésszerű megváltoztatása, érdemi kiigazítása. Arról van tehát szó, hogy a szervezeti változtatások önmagukban keveset érnek, ha a személyek nem cserélődnek, és annak is megvannak a személyi feltételei, hogy szükség szerint változtatni lehessen a szervezeti, a strukturális feltételeken is.

Miután az előző rendszer politikus bűnözőinek és bűneseteinek a felderítése megkezdődött, és kormányzati posztokon, a minisztériumokban a felső irányítás szintjén végbementek a személycserék, a következőkben a legfontosabb a nem kormányzati, de állami intézményrendszer áttekintése lesz, ahol a személycseréket legalább olyan fontos véghezvinni, mint magában a kormányban és a minisztériumokban. Most azonban minden egyéb előtt két kitüntetett jelentőségű személyi döntésről van szó. Az egyik az új köztársasági elnök, Schmitt Pál megválasztása. A másik a fővárosi polgármester jelölése a közelgő önkormányzati választásokra, itt Tarlós István személye hangsúlyos. Általában természetesnek mondható, hogy ilyen esetekben a parlamenti ellenzék és esetleg a parlamenten kívüli erők is lehetőséget látnak az önérvényesítésre azzal, hogy maguk is jelölnek személyeket a fontos pozíciókra. Most is ez történt és történik, csak van ebben valami szánalmasan komolytalan. Az MSZP Balogh Andrást jelölte köztársasági elnöknek a Fidesz Polgári Szövetség jelöltjével szemben. Ebben az esetben nem a jelölt személye az, aki miatt a jelölést komolytalannak vagy szánalmasnak tekinthettük, hanem a párt maga. Ennek a pártnak ugyanis, ha már egyáltalán bejutott nagy keservesen a parlamentbe, múltja, elsősorban az elmúlt nyolc évben tanúsított magatartása miatt jobb és illendőbb lett volna mélyen hallgatnia, és ha még tud, csendben építkeznie. Ehelyett arányérzékét vesztve, sziszegve támadt, s hitelét, ha lehet még tovább rombolni, rombolja rendületlenül baloldali érzelmű hívei előtt is. Az LMP, mint egyfajta zöld-SZDSZ, a régi elnököt, Sólyom Lászlót támogatta volna, annál is inkább, mert ezzel viszonozza Sólyom László korábbi LMP-s érzelmeit az Országházban kinyilvánító gesztusát. A Jobbik tartotta magát korábbi, már a választások során beharangozott javaslatához, Morvai Krisztina személyéhez. Ez természetes is volt, ha lehetne tudni, hogy a Jobbik elhiszi-e saját magáról hirdetett nagyságát, vagy csak játssza kényszerűen azt az ellenzéki szerepet, amelyet önmagának és a választóinak korábban felvázolt.

A leginkább abszurd ötlet azonban a fővárosi polgármester jelölésére született. Azt, hogy Vágó István mint főpolgármester-jelölt csupán vicc, vagy esetleg némelyek a zöld- vagy inkább a vörös-SZDSZ környékén komolyan gondolják-e jelölését, egyelőre nem lehet biztosan tudni.
A biztos az, hogy Tarlós Istvánnal szemben nincs komolyan vehető, alkalmas és esélyes jelöltje egyik ellenzéki pártnak sem. Biztos továbbá, hogy a Vágóra vonatkozó ötlettel is lehet próbálkozni, mert néhány tévésztárokért rajongó fővárosi kispolgárt talán meg lehet nyerni az ügynek, és lehet egy kis zavart kelteni a zavarokra amúgy is hajlamos Budapesten. Az is világos, hogy az országgyűlési választáson mindössze két egyéni jelöltként befutó MSZP-s, valamint a megszégyenítő szociálliberális vereség után, most megkísérelik magukévá tenni legalább a főváros vezetését. A Demszky–Mesterházy–Hagyó-féle városvezetésnek mondott városgarázdálkodás után persze ez a vágyakozás is a képtelenségek sorába tartozónak látszik, akárcsak ennek a levitézlett társaságnak és érdekszövetségnek a puszta léte a magyar közéletben. Amúgy ezek a személyi döntések csupán természetes velejárói annak az új politikának, amely annyira nem tetszik Baueréknak, Vágóéknak, hogy belesápadnak a demokrácia féltésébe, és rohannak aláírásokat gyűjteni – most csak Gyurcsányért és Orbán ellen, holnap már talán Biszku Bé­láért, az ávós szülők „becsületéért” és minden magyar ellen, aki bátorkodik fellépni a hazai közéletben.