Magyar Hírlap online

Sötét utakon

Újra és újra megpróbálok a munkába temetkezni. Eredménytelenül. Kétségbeesetten igyekszem rendezni gondolataimat, de minden hiába. Csak nyugtatni tudom magam, hogy nem vagyok egyedül.

A nap végén már nem bírom tovább. Az egyetlen, jól bevált megoldást választom: a mozgást. Felhúzom elnyűtt futócipőmet és nekivágok az utcáknak. Már alig várom, hogy érezzem, amint minden izmom megfeszül, és egyszerre dolgozni kezd. A késő nyári estén hűvös szél csap az arcomba. A vaksötétben egy-egy macska sziluettje suhan el mellettem, sejtelmes árnyak tűnnek el a távolban. A minapi viharnak köszönhetően nincs közvilágítás a környéken. Átfut az agyamon, hogy visszafordulok, de nem hagyom, hogy a természet erői megakadályozzanak. Először az árvíz, most a vihar.

Összedőlt házak, gyökerestül kicsavart fák. Mindkét pusztítás nyomait ma is magán viseli a város. Az én kisvárosom. Csendes, nyugodt, falusias jellegű kertváros, tele virágokkal, barátságos parkokkal – és emlékekkel. Gyerekkoromban mindig méltatlankodtam, hogy senki nem ismeri ezt a hétezer lelkes települést, olykor-olykor betűzni kellett a nevét. Felsőzsolca. Mára azonban ez a név mindenki számára egyet jelent „a 2010-es árvíz által leginkább sújtott település” nevével.

Az ismertséggel együtt valami más is megváltozott. Ahogy a főútra kanyarodom, rossz érzés fog el. Minden üres és kihalt, mintha megállt volna a város szívverése. Hová lettek a kéz a kézben sétáló párok, a ház előtt a padon ücsörgő nénikék, a kerítés mellett beszélgető szomszédok? Egyáltalán, hová lettek a házak? Nem merek elgondolkozni ezeken a kérdéseken. Megpróbálok arra koncentrálni, hogy továbbra is egyenletesen és az orromon át vegyem a levegőt. A légzésemre összpontosítva igyekszem tudomást sem venni az üres telkekről, az éktelenkedő homokzsákhegyekről, a félig lerombolt házakról, a frissen vakolt falakról, az útra kitett használhatatlan bútorokról.

Egy autó lámpája elvakít: rendőrök. Néhány hete tömegesen járőröznek a városban. Miért? Mitől kell megvédeni a lakókat? Mi történt? Vagy mi az, ami történni fog? Mindig biztonságban éreztem magam Zsolca utcáin, ez a sok egyenruhás azonban egyre inkább feszélyez. De szükség van rájuk: a közhangulat pattanásig feszült. Óriási indulatok lappanganak az emberekben. Felidéződik bennem egy nő keserűséggel és gyűlölettel teli pillantása – mindig szitkozódik, amikor találkozom vele. Két kisgyerekével lakik ideiglenes szálláson. Nemsokára költözhet a rohamléptekben készülő társasházba. Sokan, akik elképzelni sem tudják, mikor lesz tető a fejük felett, irigylik ezért.

Sajog a vádlim, de messziről észreveszem az utca végén beszélgető ismerős arcokat. A társalgás foszlányai­ból egy szó megüti a fülem: otthon. A nagymama hónapok óta az unokái­nál él. Már évekkel ezelőtt sem mozdult ki sehová otthonról, így ritkán értesült róla, hogy mi történik körülötte. Váratlanul, vacsorakészítés közben tört be házába a víz – az unokák éppen az utolsó pillanatban érkeztek. A néni azóta mindennap megkérdezi: mikor mehetek haza? Otthona romjait a markoló néhány perc alatt tüntette el.

Tulajdonképpen mi elől futok? Akárhogyan fokozom a tempót, nem tudom magam mögött hagyni a kétségbeesett kérdést: tényleg ez lenne a valóság? Járőröző rendőrök, lakhatatlan házak, egykori otthonokat leromboló markolók? Nem lehet hiábavaló több ezer ember áldozatkész erőfeszítése és határtalan szeretete. Nem lehet eredménytelen a segítő szándékú emberek összefogása.

Már csak néhány száz méter a sötét utakon, és otthon vagyok. Elhagyom az utolsó kereszteződést is, amikor a kivilágítatlan utcánk végén egyetlen pislákoló lámpát pillantok meg. Megkönnyebbülve sóhajtok fel: a sötétség mindig csak átmeneti állapot…