Magyar Hírlap online

Semmibe vezető út

E hasábokon egyszer már jeleztem, hogy nem játszom nácisosdit. Ezt most kiegészítem egy megjegyzéssel. Ha a nekem írt levelek bármelyikében belebotlok a honi liberalizmus – eleddig legalább háromezerszer citált – kreatívnak és eredetinek képzelt nyelvi göröngyébe, vagyis „a zemberek” szóba, nem válaszolok.

Azoknak viszont igen, akik általam ismeretlen okból immár hónapok óta meg akarnak győzni arról, hogy Magyarországnak nincs más útja, mint amit a mainstream közgazdászok kijelöltek számára. Én azonban továbbra is kétlem, hogy az úton végig kell menni akkor is, ha az a semmibe vezet. Persze váltani nem könnyű, ezt elismerem. Az Egyesült Államok például képtelen elszakadni egy kétszáz évig sikert sikerre halmozó szisztémától, és nem kizárt, hogy ez nagyobb gondokat okoz majd, rossz esetben az egész világnak, mint amit egy jó ütemben történő áttérés jelentett volna – ha a gazdasági-társadalmi rendszer irányítói és haszonélvezői nem akadályoznák lépten-nyomon a szükségszerű változtatásokat.

Talán arra gondolnak, hogy a középhatalmi státus is „szépen fénylik”, esetleg a katonai fölény behozhatatlanságáról álmodoznak, ki tudja. Ami ebből nekünk fontos: ha ezt a lejárt, kívülről-belülről ránk erőltetett liberális lemezt Magyarország tovább nyekergeti, olyan meglepetésekre számíthat, amilyenek ma még elképzelhetetlenek. Jó, ha tudjuk, és kik tudnák jobban, hogy ezen a tájon egyetlen ország határai sincsenek kőbe vésve, beleértve magát a megszűnést is. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy nyugat-európai szemmel Kelet-Európának – az ismert okokból – szinte egyetlen politikai-biztonsági kockázata létezhetne: a környezeténél gazdaságilag fejlettebb és így katonailag erős Magyarország.

Eltekintve az eredeti tőkefelhalmozás okozta sokktól, a magyar gazdasági és társadalmi viszonyok ilyetén alakulására azonban még ennek tudatában sem könnyű racionális magyarázatot találni. Nem azt mondom, hogy nincs ilyen, azt állítom, hogy nem könnyű. A következtetések levonására – itt és most – nincs helyem, ugyanakkor azt sem szeretném, ha a manapság oly népszerű összeesküvés-elméleteket szaporítandó, valakik eltúloznák a külső szándékok-körülmények hatását. (A végeredmény szempontjából csaknem hasonló véglet az a szintén közkedvelt nézet, hogy minden problémánk oka és eredője az emberi kapzsiság. Persze tudom, nem mindegy, hogy az arizonai sivatagban ordítjuk szét a nagy „igazságot”, hogy itt valójában és alapvetően a szisztémával van baj, vagy a Duna partján kell okos fiúnak lenni, de ezt most hagyjuk.)
Az összeesküvés-elméletek hívei­nek annyiban természetesen igazuk van, hogy összeesküvés mint olyan valóban létezik. Csak nem úgy, ahogy azt sokan elképzelik. Nincs semmiféle „tengely”, sem központosított vezérlés, sem alá- és fölérendeltségi viszony, sem konkrét, lépésről lépésre lebontott végrehajtási utasítás stb. Az összeesküvés „szervezője” ugyanis maga az érdek, ha tetszik, a közös érdek.

Ez irányít és fog össze olyan országokat vagy csoportokat, amelyek abban a helyzetben és olyan erőpozícióban vannak, hogy képesek is érvényesíteni, de inkább mondjuk úgy, hogy egy meghatározott érdek irányába befolyásolni az eseményeket.

Ez azonban vagy sikerül, vagy nem, sőt többnyire „másként” sikerül, mivel a játszmának nemcsak külső ellenérdekelt szereplői vannak, hanem az eredeti közös érdeket a belső egyéni és kisebb csoportérdekek is, jobb szó híján mondom, terelgetik, sőt meg is oszthatják, illetve az addigi belső szereplők ellenérdekeltté is válhatnak. Nem beszélve a tényleges erőviszonyok folyamatos változásáról, napi alakulásáról. A dolog tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek első pillantásra tűnhet, de nem ragozom tovább. A lényeg: nem igaz, hogy egy országnak nincs semmiféle mozgástere, mert olyan erőkkel áll szemben, amelyek eleve meghatározzák a sorsát. Ez legalább akkora tévedés, mintha egy politikai erő azt hiszi, hogy vele szemben nem is léteznek ellenérdekelt erők, vagy éppen alábecsüli azok érdekérvényesítő képességét.

A verbális radikalizmusnak és a tökös legényeknek tehát lehet „igazuk”, a baj az, hogy miként a hála nem politikai kategória, az „igazság” sem az. Soha nem is volt! Ugyanígy: mindegy, hogy a vadliberálisok hogyan nevezik saját kényszerítő eszközeiket, alternatívanélküliségnek vagy gazdasági törvényszerűségnek, ezek sem tükröznek semmilyen igazságot, csak puszta (csoport)érdekeket.

A ma már a globalizmusban érdekelt amerikai nemzeti nagytőkét a szemünk előtt morzsolja fel saját örökös növekedésre kényszerítő szisztémája, aláásva ezzel Amerika (világ)hatalmi pozícióit. E bukott szisztéma erőltetésével viszont Magyarország még a saját, potenciálisan elérhető pozícióinak kialakítása előtt kerülhet – a maga súlyának megfelelően – hasonló helyzetbe.

Nehéz kapitalizmust építeni tízmillió fasisztával. Vitapartnereimnek üzenem, az eredeti szöveg szerint a szocializmust sem volt könnyebb. Nem szokta, de ha a történelem ismétli önmagát, akkor a bukásig van még negyven évünk. Tán a kínaiak is így gondolják, mert ha nem, akkor lehet, hogy kicsit hamarabb kell áttérnünk egy új szisztémára, mint azt fasisztázgató barátaink ma még hiszik. Nem külön-külön. Együtt.