Magyar Hírlap online

Satuban

Végül nem publikáltam egy kis dolgozatot, amelyet 2009 őszén írtam: egy akkoriban megdönthetetlennek látszó logikával szemben próbált érveket felhozni; ez valahogy úgy hangzott, hogy a polgári oldalon most nem a viták idejét éljük, nyerjük meg a választást, tegyük rendbe az országot, és ha még mindig lesz kedvünk vitatkozni, akkor majd nyugodtan vitatkozhatunk. Vagyis ez az álláspont a konstruktív, őszinte és emberséges vitát is öncélú, értelmetlen, következésképp felesleges, sőt káros időtöltésnek vélte.

E megközelítés érthető, de nem menthető, mert igaz ugyan, hogy a belső vita a hamis politikai térben gyengeségnek tűnhet fel, és ez veszélyeztette volna a kétharmados győzelmet, vita nélkül viszont… no, de ne vágjunk a dolgok elébe, mert éppen erről szólt az írásom, illetve az elmúlt egy évet értékelve erről szólna ez a mostani is. Akkoriban azt kérdeztem volna, mint ahogy így utólag (a választások megnyerése és az ország rendbetétele után) is azt kérdezem, hogy miről is vitatkozhatnánk most. Legfeljebb arról, hogy „ki” nyerte meg a választást, és „ki” tette/teszi rendbe az országot.

Hogy ki nyerte meg a választást, az egy éve talán még értelmezhetetlen kérdés lett volna, hiszen úgy tűnt fel, hogy egy teljesen homogén és egységes párt aratott győzelmet. Bár hogy ez az egységesség, pontosabban, ami annak látszott, mire épült, azt nem lehetett tudni, hiszen az előzetes viták elmaradtak. Elnézve azonban a Hoffman Rózsa és Pokorni Zoltán között döntő fontosságú kérdésekben zajló vitát, ma már korántsem olyan elvont ez a kérdés. Vagyis lássuk be, attól, hogy egyetlen párt nyeri a választásokat, még nincs világos válasz arra a kérdésre, hogy „ki az a mi”, aki velünk megnyerte a választásokat. Csakhogy az iménti uralomtechnikai, taktikai logika a választás előtti vitatkozás kvázi feleslegességéről eleve kizárta azt, hogy a választó tudja, „ki lesz az a mi”, aki megnyeri a választást.

Hasonló mondható el az ország rendbetételéről is, a rendnek ugyanis létminősége van. A választási győzelem egy sajátos érzelmi-indulati reakció volt, a magyar társadalom határozott nemet mondott valamire. De hogy pontosan mire is mondott nemet, és különösen, hogy mire mondott ezzel igent, azt sem akkor, sem ma nem tudjuk pontosan, éppen az őszinte és mély viták elmaradása miatt. Közvetlenül az előző nyolc év során kormányzókra mondott nemet a magyar választó, azonban ahhoz, hogy ezt a nemet megértsük, szintén szükség lett volna arra, hogy viták során tisztázzuk, mi is volt a vétke az előző nyolc év kormányzásának. Mindössze a lényeg kimondása és az abból adódó következtetések maradtak el, vagyis annak a megértése, hogy ez egy szélsőséges birodalmi kollaboráns kormány volt, ami a magyar társadalom többségét a kifosztás végső fiziológiai határához juttatta. És ez azért fontos, mert az új kormánynak eleve abból kellett kiindulnia, hogy ha nem akar elődje sorsára jutni, akkor radikálisan szakítania kell ezzel a stratégiával. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a „birodalomhoz” fűződő kapcsolati rendszerünket gyökeresen átalakítja, vagyis nemcsak szavakban, de a valóságban is gyökeresen megváltoztatja az ennek intézményi-szervezeti alapját képező politikai berendezkedést.

Nos, a kormány első féléve valóban azt látszott igazolni, hogy megértette a választások üzenetét. A globális vállalatokra kivetett különadóval megpróbálta az innen kivitt profitoknak csaknem egytizedét visszaszerezni. A magánnyugdíj-rendszer radikális felszámolásával szintén csökkentette a pénzszivattyúk működési intenzitását. Az erre irányuló, alapvetően helyes stratégia azonban ellentmondásokat is tartalmaz. A különadók által elvont összegeket ugyanis a globális vállalatok igyekeznek visszaterhelni a fogyasztókra, és az erre hivatott intézmények ezt egyelőre nem tudják megakadályozni. Ráadásul a pénzügyi szektorra kivetett különadó jelentős részét a kormány az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésével automatikusan vissza is adta a szektorban dolgozóknak, hiszen messze ott a legmagasabbak a fizetések. Tovább növeli a feszültséget, hogy a birodalommal való új alkut kikényszeríteni kívánó cselekvési ív lendülete megtört. A globális pénzvilág határozott figyelmeztetései – ma még nem látjuk, hogy végleges vagy taktikai – visszavonulásra kényszerítették a kormányt. A kényszerítés fő eszköze a forint bedöntésével való állandó fenyegetés, ami az egymillió devizahiteles család országában folyamatos taktikázásra kényszeríti akár a legfelelősebb nemzeti kormányt is. A Széll Kálmán-terv az állandóan sürgetett „szerkezeti reformokra” jellemző, a legelesettebbeket sújtó kiadáscsökkentési intézkedéseket irányoz elő. Kérdés, hogy a kilátásba helyezett foglalkoztatási programok alkalmasak lesznek-e az ebből adódó negatív hatások ellensúlyozására.

Egyelőre csupán azt érzékeljük, hogy e „reformokat”, mint minde­nütt a világon, fokozódó társadalmi ellenállás, erősödő konfliktusok fogadták. Megvonva tehát a kormány első évének mérlegét, egyelőre többé-kevésbé a globális forgatókönyv látszik érvényesülni. A kabinet megpróbált új alkufeltételeket szabni, és kezdetben ért is el némi sikert, de a stratégiájának egésze az utóbbi hónapokban megfenekleni látszik.

És így egyre veszélyesebben szorul bele abba a satuba, amelynek egyik „pofája” a birodalom, a másik pedig a kifosztott, fáradt és ingerült magyar társadalom. Újabb kritikus elágazási pont előtt állunk tehát, vagyis a vitákat még sem kerülhetjük el. A szükséges „új szövetség” a kormány és támogatói között csak egy ilyen vitában erősödhet meg.