Magyar Hírlap online

Regensburgtól Ankaráig

Mintha 2006 őszén megfordulni látszanának a török EU-csatlakozás korábbi ellenzőinek és támogatóinak szerepei, bár meglehet, távolról sem ez a végleges állapot

Érezhető a megkönnyebbülés Európában, de a muszlim országokban, közösségekben is, amiért XVI. Benedek pápa törökországi látogatása jelentősebb atrocitásoktól mentesen, a korábbi, merényletekkel való fenyegetések beigazolódása nélkül zajlott le. A szélsőséges iszlamista mozgalmak végül is nem válthatták be korábbi harcias kijelentéseiket, s ebben a példátlan biztonsági intézkedések mellett nyilván szerepet játszott, hogy a muszlimok (főleg a törökök) túlnyomó többségének is inkább az volt az érdeke, hogy a római katolikus egyház fejének látogatása "csendben" érjen véget. Akkor is, ha ez utóbbi inkább kínos csendre emlékeztet, a vizit katolikus, illetve nyugati (európai) szempontból felmutatható eredményei enyhén szólva is viszonylagosak, összességükben aligha lépnek túl a diplomáciai udvariaskodás, a gesztuspolitizálás szintjén.

Visszafogott remények

Persze ez a mindenki – elsősorban a török sajtó – által üdvözölt tényező önmagában is eredmény, hiszen a szeptember 12-i regensburgi beszéde előtt (melyben egy középkori bizánci forrást idézve "erőszakosnak" nevezte az iszlám vallást) a pápa még talán bízhatott valamiféle magas szintű keresztény-muszlim párbeszéd elindításában. Azóta azonban a törökországi napoktól nem várhatott többet, mint azt, hogy sikerül tovább tompítania a két és fél hónappal ezelőtti szavainak élét, illetve az általuk kiváltott felháborodást. És tényleg az is eredmény, hogy bár a biztonsági intézkedések – a hírügynökségi jelentések elmaradhatatlan párhuzamával élve – meghaladták az amerikai elnök látogatásakor tapasztalhatókat, de a pápaellenes tüntetések nagyságrendje is elmaradt attól, amitől előzetesen tartottak. Ezeknél Bush a világ sok táján többet kap.

XVI. Benedek "utazó" elődjétől, II. János Páltól megszokhattuk, hogy az egyházfői látogatások célját és értelmét két fontos területen, vallási és politikai síkon kell elemeznünk. XVI. Benedek már a repülőgépről leszállva azt nyilatkozta ugyan, hogy utazása "nem politikai látogatás, hanem egyházfői", ám azonnal politikai természetű nyilatkozatokba is bocsátkozott. (Persze egyébként is nehéz lett volna elképzelni, hogy Törökország miniszterelnökével és köztársasági elnökével kizárólag teológiai diskurzust folytat, de például a diplomáciai testület tagjai előtt részletesen is beszélt világpolitikai kérdésekben képviselt álláspontjáról.) Ám ennél jóval kínosabb formában is szembehelyezkedett korábbi önmagával, ami később bizony kikezdheti a pápa és egyháza aktuális állásfoglalásainak hitelességét. (Ráadásul XVI. Benedek török földön is kerülte a korábbi szavaitól való elhatárolódást vagy azok magyarázatát.) Vallási téren sokszor bizonygatta Regensburg óta, hogy csak egy középkori forrást idézett, és valójában nem tartja erőszakos vallásnak az iszlámot, továbbá most nagyon ügyelt arra, nehogy bármi sértőt vagy annak felfoghatót mondjon, tegyen Törökországban. De azért a "párbeszéd szükségességével" és a "civilizációk szövetségével" kapcsolatos szavainak méltatása helyett a török muszlimok még korábbi kijelentéseit olvasták a fejére – bár kétségtelenül rendkívül udvariasan.

A törökök és az EU

A világi vezetők is tettek gesztusokat. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök például már megérkezésekor fogadta a pápát, pedig korábban szó volt róla, hogy kézfogásuk is elmaradhat, hiszen szeptemberben a török kabinet feje az elsők között fakadt ki az egyházfő "csúnya és szerencsétlen kijelentései" miatt, és szólított fel a vallásukban megsértett muszlimok megkövetésére. Erdogan szerint egyébként a pápa határozottan síkra szállt Törökország EU-csatlakozása mellett. Érdemes felidézni, hogy 2004 szeptemberében a mostani pápa (akkor Joseph Ratzinger, a Szentszék hittani kongregációjának vezetője) "történelmi hibának" nevezte a törökök esetleges felvételét, és a leghatározottabban ellenezte. Sőt kifejtette, hogy a török állam "mindig szemben állt Európával", s míg utóbbinak alapja szerinte a kereszténység, előbbié – az oszmán birodalomé ugyanúgy, mint az atatürki köztársaságé – az iszlám, vagyis inkább szükségszerű kulturális és politikai szembenállásról, legfeljebb valamiféle hídszerepről beszélt. II. János Pál mellett akkoriban Ratzinger is követelte, hogy az Európai Unió alkotmánya hangsúlyosan szóljon Európa keresztény gyökereiről és a keresztény vallás identitásformáló szerepéről, ami pontosan rímelt a Törökországot nem Európa részének tekintő, vagy épp a török csatlakozást az EU halálos ítéletével összekapcsoló álláspontokra. (Ezt hallva Erdogan akkoriban keserűen minősítette az uniót mint bezárkózó "keresztény klubot".)

2006-ban a majd nyolcvanmilliós, muszlim Törökország felvételének XVI. Benedek általi szorgalmazása – ezek szerint – az EU-alkotmánnyal kapcsolatos korábbi vatikáni álláspont feladását is jelentheti. Európa a pápaság szemében így mégiscsak "földrajzi" és nem pedig "kulturális, szellemi" stb. fogalom, ahogy pedig azt korábban nagyon is hangoztatta. Ráadásul XVI. Benedeket további kínos helyzetbe hozta az Európai Bizottság, amikor épp az ő ott-tartózkodása idején jelentette be a törökökkel folytatott csatlakozási tárgyalások felfüggesztésének tervét. Vagyis mintha 2006 őszén megfordulni látszanának a török EU-csatlakozás korábbi ellenzőinek és támogatóinak szerepei, bár meglehet, távolról sem ez a végleges állapot.
Míg a "vallások közötti párbeszédet" hangoztató pápa a muszlimokkal az egymás melletti elbeszélésen és az udvarias gesztusokon aligha jutott túl, ugyanezt sikerként mutathatja fel az ortodox keresztényekkel kapcsolatban. Bár e siker (a közös misézés I. Bartolomaiosz pátriárkával, a testvériesség érdekében tett nyilatkozatok) értékéből is sokat levon, hogy a keleti keresztényekkel való egységkeresés már több évtizedes folyamat, továbbá a keresztény egyházak ökumenikus párbeszédét – ezúttal el is ismerten – az elvilágiasodás közös kihívása teszi szükségessé. Miként ide sorolható az is, hogy a pápa nem Konstantinápolyban, hanem Isztambulban járt. Vagyis az ortodox hívőkkel való kapcsolatkeresés nem függ össze annyira közvetlenül napjaink Törökországának valóságával.

Kockázatok

Utóbbinak Európához, illetve a muszlimoknak a kereszténységhez fűződő viszonyát a pápalátogatás alapvetően nem változtatta meg. Kérdés, a helyenként kínos magyarázkodás kényszerével kísért pápai gesztusok mire lesznek elegendők. A török államot világi jellege, európai kapcsolatai, egyedülállóvá, valóban hídszerepet betöltő európai szövetségessé tehetik földrészünk és a muszlim világ között. Más kérdés, hogy korábban Európa "kereszténységének" hangoztatása, mostanában a regensburgi beszéd, valamint Törökország csatlakozásának halogatása egyszerre fokozza a törökök amúgy is növekvő euroszkepszisét. Ez viszont az iszlamisták bátorításán túl a nyugati demokráciákkal és a kereszténységgel való szembefordulást hirdetők táborát is növelheti, nehezítve például a nem muszlim vallási kisebbségek egyenjogúsításának folyamatát is.