Magyar Hírlap online

Rebellis harcaink

„Mielőbb végezzenek velük!” – Mármint velünk. E könyörtelen tőmondat nem Brüsszelben vagy New York-ban hangzott el napjainkban (a déjà vu érzés a csapongó képzelet játéka), hanem Palmerston brit külügyminisztertől való, aki 1848-ban így akart pontot tenni a magyar szabadságharc végére. Amely ámulatba ejté a világot…

A birodalmak elleni gigászi honvédelem ugyanis nemcsak a dús üzletmenetet, de – Ausztria kiütésével s az oroszok térnyerésével – az európai hatalmi egyensúlyt veszélyeztette. Pedig a királyokat leckéztető brit fenegyerek még csak nem is kívánta Árpád népének vesztét. Ellenkezőleg! Az emigrációt diplomáciai és anyagi támogatásban részesítette. (Kossuthot saját otthonában kívánta fogadni.) Csak hát a kényes nagyhatalmi konstelláció! Amelybe sehogy sem illett a magyar önrendelkezés és a törvényes kormány szándékainak tiszteletben tartása…

Porszemként kerültünk a Szent Szövetség Európájának hatalmi gépezetébe – alkotmányos kitörési kísérletünket ezért fojtották vérbe.

A történteket egy másik angol, a publicista-történész Taylor – valami fénytörésben – közönséges polgárháborúnak ítélte, amelynek során ez az ázsiai népség a hazai nemzetiségeket tizedelte… (A zalatnai vagy a tiszaföldvári magyarság lemészárlásának híre bizonyára egy láthatatlan szúnyoghálón fennakadt…) A részrehajlást nem ismerő kolléga okfejtéséből így értelemszerűen elsikkad heroi­kus vállalásunk elismerése, s marad a magyar Terminátor-természet engesztelhetetlen kritikája. Jöjjenek csak Windischgrätz fehérkabátosai, az „unbedingte Unterwerfung”, a feltétel nélküli kapituláció békekomponistái s a muszkavezető víg Bach-huszárok! Ám ahogy a reformkorban a közgazdász zseni, Friedrich List iskoláját követve a Védegyletben zárt össze a nemzet, az önkényuralom idején a passzív rezisztenciával írtunk receptet a majdani ír Sinn Feinnek a szabadságküzdelméhez. Az aradi tizenhárom felett borongó Ferenc Józsefet is kis híján az ország katonai megszállására ingereltük a tulipános mozgalommal, amelynek tétje a dualista erőarányok átrendezése volt.

A világégés után a győztesek a népek önrendelkezését kérték számon – a legyőzötteken. Add meg magad, kegyelemre – záporozták, s önfeladásunk-eltiprásunk tetőzött Trianonban. Az orgazda szomszédaitól közveszélyesnek titulált nemzet mégsem robbantott vagy gyilkolt a Wilson-elvvel ágálva. (Az a legény, aki állja! Ha túléli…)

Aztán megint medvetánc a muszkával 1956-ban… A francia és olasz baloldal – a taylori mérce szerint – mégis epeömlést kapott a magyarok hálátlanságától, akik felszabadítójukra emeltek kezet. S mindenre, ami – szerintük – szent.

Be jó (bizony, be jó), hogy jött a semmiből egy „reálpolitikus”, aki megkérdezte: Sto gyéláty? S ezt a kompromisszumkész, a szomszéddal sem civódó embert a Nyugat csinos hitelekkel segítette a haladás és jobb élet ígéretével. Szintúgy kései eszmetársát.

A változó idők szavát érteni vélő férfi bátran meg is kérdezte jóakaróin­kat: What to do? S szakszerű útmutatást nyert a posztszocialista mocsári vegetáció lecsapolására…

Nem is értem, hogy kipróbált szövetségeseink miért hagynák ily elhagyatva vergődni vitaminhiányos demokráciánkat. Csak mert a leváltott élcsapat oly keveseknek kedves? Ha a vérátömlesztést, paradigmaváltást mégis szavatolni tudnák, hisz – a BBC szerint – az utca már az övék… S alig feszélyezi őket értékálló értelmiség s a „maradi” nemzeti érdek.

Ha nem tanulunk meg pukedlizni a brüsszeli szalonok bíborszőnyegén, egyáltalán maradhatunk-e Európa szabadságszerelmesei (védőpajzsai, muszáj Herkulesei) élet-halál harcainkkal?

Még szerencse, hogy – ha a hitelt nem is – a receptet ingyen kapjuk, s egy közérthető kórus (haza-hagyó honfi, sógor, koma) riadja ránk: Nem kuruckodni! Nem fügét mutatni, mint a görögök! Nem demokráciát – bankárt, bírát, böszmét, meleget – dorongolni! Csak szaporán dorombolni!

Mert a fényes tekintetű, példaképnek tekintett nemzetek könnyen félreérthetik a társtalan értetlenkedésünket, és fizethetjük majd a felárat még a puszta légvételért is… Adózva az „elherdált” köztársaságunk bús emlékének.

Hányjuk-vessük meg, komolyan, hogy – Palmerstonnal szólva – mi-előbb végezzünk…