Magyar Hírlap online

Paraszt magyar

Kevesen vannak a művészetek bármely ágának művelői között, akiknek halála ne szabna határt ilyen vagy olyan értelemben. Ez a meglehetősen szerencsétlen szószövetű mondat mindössze annyit kíván állítani, hogy a művész halála (életútjának végső határpillanata) „azon nyomban” elkezdi „visszamenőleg” átértelmezni a művet, új jelentésekkel ruházza fel, vagy – és ezt tapasztaljuk a leggyakrabban – elkezdi a feledtetés sivár munkáját. Emlegethetik a barátok ideig-óráig az eltávozottat, sok özvegy is szerezhet nyüzsgésével kínos pillanatokat a hivatalosság berkeiben (egy morózus barátom javaslata szerint azt kellene tenni a művészözvegyekkel, amit hajdan Atilla feleségeivel: belenyilazni őket a nagy ember sírjába), idő múltával mind kevésbé érezzük, „hogy valaki útravált belőlünk”.

Cseh Tamásról beszélek, meg persze Bereményi Gézáról, akik dallá írták ezt a verset, ahogy megtalálták ebben a régi versben az örök férfit magukban és maguknak és nekünk, Adyt, a férfibűn és férfifelelőtlenség és férfinagyszerűség örök magyar költőpéldáját. Aki tudta és átszenvedte és kivallotta minden bűnét és felelőtlensége minden vétkét, és megélte sorsa minden nagyszerűségét. Azt mondja Bereményi Géza Cseh Tamásról, hogy „lelket tud adni a szavaknak”. Így mondja Géza, jelen időben – egy filmben említi, amikor Tamás még élt, s úgy lehet, még halálos betegségéről sem suttogott neki félálomban a teste. Nekem és oly sokunknak a keresztnevük a teljes nevük, s úgy gondolom, nem csak nekünk, akik barátaik lehettünk-lehetünk. S Géza is így beszél Tamásról. Pontosan és szeretettel, kicsit fagyosan merengve, de a jelent nem különítve el a múlttól. Nézem a televízióban Fonyó Gergely filmjét tíz évvel ezelőttről, és Tamás ma is éppen olyan, mint volt akkor meg azután, tavaly augusztusban, amikor Farkasréten eltemettük. Neki nem szabott semmiféle határt a halál. A daloknak semmiképp. Talán csak az életének, de az sem biztos. Ugyanaz, aki volt, aki „nem vált útra belőlünk”. Mitől ez a csoda? Talán attól, hogy ő bár művész volt, nem csak szerepelt, énekelt, akkordokat fogott. Hanem elhitette velünk, hogy a kor beszél, énekel ott a sötét színpadon vagy a régi diákklubok recsegő széksorai és szkájülései között, a kor krákog, cigarettáért tapogatózik, hunyorog, a kor mondja magát és a magáét.

És ezt elhitte öreg és fiatal. Albérlők és főbérlők, utazók és tekergők. A sorban állók 2008. február 12-én, ott, a Ráday utcában, dedikálásra várva. Jómagam is köztük a rohadt hidegben. Állhattam volna előre, persze: ismertem Tamást, ismertem a vele készült beszélhető könyv íróját, a kiadóját, az esemény szervezőjét, „Bocs’, a barátja vagyok…”, mondhattam volna lazán. De jó volt ott a hidegben, átnézni a párás ablakon, ahogy mind közelebb kerültem hozzá. Mennyi lehet még neki hátra, járt a fejemben? Több százszor írta le azon az estén ezt a hosszú dátumot, és föléje mindenkinek egy-két személyes mondatot. „Szevasz, mi van?” Ennyi. Azért végigvártam a sort – páran együtt egy szemközti kocsmában, unikum meg sör, azután még benéztem hozzá, „Szevasz, na, én megyek”, ott ült csillogva és roskadtan, homlokon csókoltam, magamnak is váratlanul, ő a derekamra tette a kezét, és elnézett mellettem a hideg utca felé. „Vagyok paraszt magyar” – vihogom magamban Géza és Tamás dalát időtlen idők óta, amíg lehet, és fülemben ott a magyar férfi dala, amit Tamás odaválogatott történelmünk legszebb katonadalai közé: „Esik az eső, / ázik a heveder…” Ha esik, ha süt, ha fúj.