Orgia után

Hell István most éppen buddhista gimnáziumi tanárnak nevezi magát. Nyilván a nagyobb hatás, a megdöbbentés kedvéért. Eddig újságíróként és mindenekelőtt roma jogvédőként ismertük – különösen az elhíresült zámolyi eset után –, de úgy tűnik, sokféleképpen azonosíthatja magát az az ember, aki mindenhez ért, aki mindent tud. Ő például azt is tudja, hogy fideszes-jobbikos orgia volt a múlt hét végén rendezett Kurultáj, semmi más.

Hell István a Népszava augusztus 13-i számában reagált arra a publicisztikára, amelyet még a törzsi gyűléssel kapcsolatosan írtam a Magyar Hírlapban. A személyem nem érdekes, a nekem adresszált sértések és áthallásos célozgatások pedig még kevésbé azok.

Bár Hell István kétségkívül jól forgatja a tollat, írása elég gyengén kezdődik. Alkoholról, drogról, tűszúrásokról, azaz egy mindent elborító bódulatról van szó az első fejezetben, amelyet én, illetve a hozzám hasonlók etnonacionalizmussal helyettesítenek, merthogy olyan nehezen igazodunk el a világ dolgaiban.

Nem! Kumisz, lóbőrtömlőből! Azért is furcsa, hogy kihagyta ezt a lehetőséget a szerző, mert a hazai liberalizmus egyik legfontosabb kifejezési eszköze a sztereotípia. Például ha valaki magyar, akkor fasiszta. Ha cigány, akkor mélyszegény. Ha zsidó, akkor nagyon okos. És ha valaki zámolyi cigány, akkor azért hagyja el az országot, mert üldözik. S nem azért, mert fél, hogy felelősségre vonják egy gyilkosság ügyében…

Mindezek ellenére érdekes írás Hell István Újra száll a kurulturul című opusza. Azokra a történelmi kérdésekkel foglalkozó passzusokra nem érdemes odafigyelni, amelyekben konkrét történelmi, illetve eredetelméleti kérdésekkel foglalkozik a szerző. Ezek nemcsak zavarosak, de csúsztatásoktól sem mentesek, keverednek benne a tudományosnak vélt cáfolatok és megállapítások bizonyos politikai gondolatokkal. Hell Istvánt az sem zavarja, hogy a 19. században folytatott finnugor nyelvészeti kutatások óta sok minden történt, több külföldi tudós például az úgynevezett finnugor nyelvcsalád létét is megkérdőjelezte már tudományos publikációban. Persze velük is lehet vitatkozni. Akik ezen a terepen mozognak, azok amúgy is természetesnek tartják a vitát, a nézetek és elméletek sokféleségét. Ez a kurultájosokra is vonatkozik.

Ha Hell egyszer megjelenne a körükben, jól érzékelhetné ezt a toleranciát, amely egyébként élesen szemben áll a saját világforradalmár harcosságával. Voltaképpen az sem derül ki egyértelműen, hogy Hell István a finnugoristák pártján állna. Valószínűleg éppúgy zavarja ez az elmélet is, mint a kurultájosok Közép-Ázsia verziója, hiszen mindkettőben a magyarokról, a magyarok identitáskereséséről van szó. Talán annyiban tartja jobbnak a finnugorista verziót, hogy ez a Kovács-féle „merjünk kicsik lenni” imperatívusz őstörténeti változata.

Hell fél, mint a gyerek a sötétben. (Csak be ne pisiljen.) Nyilván őt is sokkolta a magyar csapat olimpiai sikere. A nyolc arany, a megannyiszor eljátszott Himnusz, ráadásul a liberálisok által odaképzelt cigányzenei és klezmer elemek nélkül. Mi itt a nemzeti oldalon még elég bizonytalanok vagyunk. Merjük-e hinni egyáltalán, hogy a siker nyomán tényleg valamiféle összetartozás-érzés ébredezik a magyarokban, megfejelve némi, pártokhoz, de talán politikához sem kötődő halovány optimizmussal. Óvatosan ugyan, de reménykedünk, hátha túléljük a ránk mért csapásokat, a nemzet végső szétveretésére tett kísérleteket.

Hell István viszont előbbre jár, sőt, túlszaladt a célon is. Mintha úgy látná, nem is aranyérmet, hanem vaskeresztet akasztottak volna bajnokaink nyakába Londonban, s mintha szélsőjobbra tolódott volna a kormány azzal, hogy hetvenmillióval támogatta a Kurultájt. És vajon mit szóltak volna Hell és a hazai liberálisok, ha ez a kormány a Tom Lantos Intézet helyett inkább egy eredetkutatási intézetet hozott volna létre? Merthogy ez lett volna a kutya kötelessége. Akkor mekkora lenne a liberális pánik?!

Hell István számára az orgiában is az volt a legfőbb hiba, hogy ott a magyarokról és rokonaikról volt szó, s nem másokról. Mert pont arra figyelmeztet írásában, hogy az ősmagyarok már rég kihaltak, és a mai Magyarország sokféleképpen és sokféle népcsoporttal, például németekkel, románokkal, zsidókkal, cigányokkal elkeveredett lakóinak semmi közük az egyébként már rég kihalt ősmagyarokhoz. Liberális körökben ezt nyilván épületes és gazdagon rétegzett álláspontnak tekintik. Nem törődve azzal sem, hogy a hazai cigányságnak például esze ágában sincs elkeveredni senkivel sem. Nem is volt soha. Ma is élesen – a Hell Istvánhoz hasonló jogvédőknek köszönhetően pedig egyre élesebben – különböztetik meg magukat a lenézett „parasztoktól”, ahogy ők nevezik a magyarokat.

Hell István jól ismeri ezt a kultúrát. Nagyon is jól. Szerepe a zámolyi romák „exodusában” külön történet. A hazai liberalizmus igyekezett ott is lejáratni Magyarországot. A liberalizmus, amely hazudik mindenkinek. Legfőképpen épp a cigányságot csapja be, hogy a baloldali gondolkodású emberekről ne is beszéljünk. A nagy humanizmus, a híres progresszivitás és a multikulturális szólamok mögött ugyanis a legnyersebb és legprimitívebb hatalomvágy uralkodik. És ez a liberalizmus annál dühösebb és annál agresszívabb, minél távolabb érzi magát a céljától. Ennyi ez az egész.