Magyar Hírlap online

Optikai tuning

Volt néhány haláleset az elmúlt időszakban, ami különösen nagy hatással volt rám, s ha nem is a közvetlen környezetemben történtek, mégis mélyen megdöbbentettek, mert tehetséges, fontos emberek távoztak el, megmagyarázhatatlanul fiatalon, érthetetlenül, egyikük huszonévesen, legutóbb pedig, most hétvégén, harmincnyolc esztendős volt az elhunyt; s mindkettejük életét meg lehetett volna menteni, ha csak egy kicsivel is figyelmesebb az orvos, vagy csak egy pillanatra is komolyabban figyel a panaszaikra.

Egyikük ritkán látott, de mindig kedves ismerős volt, másikat csak futólag ugyan, de régóta ismertem és megbecsültem, néhányszor találkoztunk, s ha beszéltünk is, legfeljebb telefonon. Most pedig egy alig néhány hónapos csecsemőt hagyott félárván maga után…

Részben talán ezért is érint különösen érzékenyen mostanában, ha azt látom, hogy hasonló eseteket, emberi tragédiákat szemérmetlenül, a kegyelet szemernyi jele nélkül használnak fel marketingcélokra, reklámozásra vagy éppenséggel politikai poénszerzésre. S tudom, a személyes érintettség mindig kicsit hiteltelenné teszi a megszólalót, mert elfogultsággal vádolható, véleménye szubjektívnek mondható; de valóban gyomorforgató, amikor tragikus közúti balesettel reklámoznak autós felszerelést – mondván, ha neki lett volna, még ma is élne –, vagy egy elkeseredett ember öngyilkosságával hitelesítenek egy politikai (hecc)kampányt.

Mint ebben a legújabb, éhségmenetnek nevezett akcióban is… Részleteinek ismertetésével nem fárasztanám az olvasót, hiszen egyébként is tudósítottak a híradók, megírták a lapok, sőt volt, amelyiknek címlapos összefoglalót is megért, nagy fotóval… No, ezt nevezem én optikai tuningnak!

Egy csapat egyetemista három évvel ezelőtt gumikacsákat bocsátott vízre a szegedi városháza előtti szökőkútnál. Akciójukkal az ifjú bölcsészek arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a médiában megjelenő hírek egy része nem valós, másik fele pedig érdektelen – ahogy az erről szóló tudósítások is azok voltak.

Ahogy ez az egész éhségmenet is.

Túl sok helye valójában nem is lenne a hírfolyamban, meneteljen a hidegben napokig, aki akar, ha hisz benne, eddig rendben; mondjuk, az már kevésbé helyeselhető, hogy a régi időket idéző jelszavakat halásznak elő a süllyesztőből. Mert ez utóbbitól komolyságát veszti az akció, így már valóban csak hecc lesz az egészből. A politikusok pedig érezhették, hogy mindez így még édeskevés, kellene bele egy kis ízfokozó, valami állagjavító, ételszínezék, hogy fogyasztásra alkalmassá tegyék. Kerestek hát egy valódi, mély emberi tragédiát. Amelybe gátlástalanul belekapaszkodhattak!

Az egyik szervező gyermekkori barátja elvesztette állását, feleségét és két gyermekét nem tudta eltartani – ezért felakasztotta magát. „Ez volt az utolsó csepp a pohárban” – mondja most. Hajlamos vagyok hinni is abban, hogy barátja elvesztése miatt valóban mély, személyes, szubjektív motivációja van. Neki igen!

A szocialista politikusok azonban a transzparensükre tűzték ezt a tragédiát!

Nekik mindez csak annyit jelent, hogy fel van végre tuningolva a téma, arra pedig rá se hederítenek, hogy közben a kegyelet végérvényesen elveszett…

Hiszen mit látunk az egészből? Odaszalad gyorsan néhány politikus – Ujhelyi István, Gúr Nándor, Nyakó István a menet élére áll –, megtesz néhány lépést, amíg forognak a kamerák, kattognak a fényképezőgépek. S aztán visszatérnek gyorsan a jól fűtött irodáikba, halaszthatatlan elfoglaltságaik miatt nem tudják végigkísérni a vonulókat, akiket egyébként támogatnak. S akik mellesleg pont az ellen tiltakoznak, amit ők maguk ezzel a gesztusukkal is megtestesítenek…

És a gumikacsákkal mi lesz? Melegebb helyre kellene menekíteni őket a szökőkút jeges vizéből…