Magyar Hírlap online

Nyelvünk várában élünk

Te magyar nemzet, ha nem ébrülsz – olvasható Thaly Kálmánnál a figyelmeztetés. Hogy Thaly honnan vette, csak a jó Isten a megmondhatója. Közös zsákmány a szó.

Én is magyar volnék, ha idő volna hozzá; egy olyan korban, ahol leginkább már csak a szájukkal magyarok az emberek.

Kiváltképp az időszakban szerettem volna élni, amikor a Kárpát-medence minden népe a magyar korona részének tartotta magát, hungarus tudata volt, még akkor is, ha őrizte nyelvét, nemzetiségét.

A magyar nép hihetetlen asszimiláló képességgel bírt. Egy Jókai egy egész Budapestet át tudott írni németből magyarrá. Olyan szép, derék vitézek, büszke lelkek ezek a magyarok, legyünk mi is azzá, mondták a német bürgerek, a zsidó polgárok, de akkor még a tót, oláh, rác atyafiak.

Ma már a fiatal magyar írók, költők közül is csak kevesen érzik úgy, hogy egy magyar írónak magyar neve kéne, hogy legyen. A betűnevű politikai pojáca, aki most épp újmarxistát játszik, leírta, hogy mi már úgymond, a „szó tárgyi-történeti értelmében nem vagyunk magyarok”. Megengedem, ő nem az. Sőt nem is volt. A posztmagyar kifejezést pedig lehet, hogy Odorics Feri irodtörténész is kitalálta, de én is leírtam volt „Az utolsó antinowellában” „posztmagyar púderként” jellemezve az ún. posztmodern irodalmat hazánkban. (T. F.: Kölcsön Idő II. kötet 365-367. oldal.)

A nyelv! Bennünket a nyelvünk őrzött meg, és véd, óv továbbra is. Amelynek szerelmesei nemcsak írók, költők, színészek, tanárok, a tömegtájékoztatásban dolgozók, de még a legutolsó bloggerek is, hanem mindenki, aki ismer más nyelvet/nyelveket is a magyaron kívül, s meg tudja mondani, vagy csak érzi a különbséget.

Amikor Stratford-upon-Avonben Shakespeare temetkezési helyén, a Szentháromság templom körüli, tükörsima sírköveket simogattam, megerősödtem abbéli hitemben, hogy magyar írónak lenni merészebb vállalkozás, mint mondjuk angolnak. De aminek kezdete van, vége is van. Az angol nyelv is el fog tűnni, tán később, mint a magyar. De ez a különbség Isten szemszögéből nézve jelentéktelen. Micsoda idők voltak azok, amikor egy Széchenyi ezt mondta: „Magyarnak lenni nem kényszer, nem kötelesség, hanem páratlan élmény.” Vajon a felvidéki, délvidéki, erdélyi, kárpátaljai magyarok (akikben különben a legszebben lángol még a magyarságtudat), tényleg olyan nagy szerencsének tartják eme páratlan élményt? Mert a föld bizony a nemzet teste is, és újra egybeforrhat, ami összetartozik. De legalábbis autonómiaként megőrződhet.

A nyolcvanas évek elején egy barátom írt egy cikket az ÉS-be. Én válaszolni akartam rá, de azt mondták, csak kevés fajsúlyos írás érkezett, nem nyitnak vitát. Hát most én se nyitok, csak idézek abból a meg nem jelent válaszból: Magyarnak lenni ugyan nem érdem, de számomra igenis természetes állapot. Bár magyarnak lenni kész csoda, magyarnak lenni színtiszta szürrealizmus. Magyarnak lenni hidrogénbomba, magyarnak lenni számítógép. Magyarnak lenni színes televízió, műholdas tévélánc. Meg gomb, kocsi, dinamó, golyóstoll meg minden. Magyarnak lenni célravezető C-vitamin. Magyarnak lenni didergő hologram.

Magyarnak lenni – kisebbségnek lenni. De magyarnak lenni piros-fehér-zöld. Meg kék meg sárga. Meg fekete szivárvány. Magyarnak lenni nem „tschikosch”, nem „goulasch”, de mindig paprikás.

Magyarnak lenni nem bolt. Magyarnak lenni kész ráfizetés. Magyarnak lenni nem valami eget verő szerencse, de nem is a legsötétebb pech.

Magyarnak lenni a legnyugatibb Kelet. Magyarnak lenni felhőszakadás utáni szellő. Fejét meghajtó fűszál.

Magyarnak lenni beletörődés a fátumba. De égig érő szalmaláng forradalmak, az is. Magyarnak lenni a reménytelenség nyugalma. Meg az ebből származó fölény.

Magyarnak lenni nem bokrétaság Isten kalapján, de szolgálat. Magyarnak lenni minden körülményben embernek lenni. És akkor eszembe jut Lajoska Honoluluból, Iván New Yorkból – és még sorolhatnám. Ők azok, akikkel a legjobban tudok őzni. Tájékozottak, igazi hazavágyó haza­fiak – nyaranta haza is jönnek. Ők nem volnának magyarok? Itt élned, halnod kell?

Ez a komoly kérdés máma. Mert egy nemzetnek úgy kell ismernie önmagát, miként egy embernek.

Vannak olyanok is (mint a fiam például), aki nagy hazafi, családunk legkatolikusabb tagja, de most Walesben talált megélhetést. De amint újra élhető élet lesz Magyarországon, azonnal hazajön a családjával. Hogy kire szavaztak eddig is, az nem kérdés. Széllé sosem változtatja a szavát, mert ő természetesen magyar. On-line olvassa lapunkat, mert tudja, egy jó újságban a nemzet beszélget önmagával. Megmutatta Arany János . alesi bárdok-jának angol fordítását informatikus munkatársainak.

De nem várja el, hogy azért szeressék, mert ő magyar. Mert, miként az első magyar regény írója, Dugonics András óta tudjuk: a magyar szeretet olyan, hogy űzi a szaladót, de az űzőtől szalad.

---

Eddig megjelent írások

Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes,
Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás,
június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15.,
Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23.,
Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó
Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6., Makkai Béla, Léha pásztor – tikkadt nyáj, július 11., Tanka Endre,
Föld nélkül nem megy, július 13., Tamáska Péter, Trianon magyarja szép, július 20., Mészáros László,
A magyar név szép lesz…, július 22., Lőkös István, Nyolc évszázad, július 25., Lentner Csaba, A közmegegyezés gyökerei, július 27., Roszík Péter, Új Trianon a láthatáron?, augusztus 3., Gaál Péter, Életveszélyben, augusztus 8., Csizmadia László, Kertész leszek…, augusztus 12., Szentesi Zöldi László, A magyar másképp szép, augusztus 15.