Nyáridőben a Balatonnál

Amióta az eszemet tudom, nyáron menetrendszerűen megindul a vita és versengés: Balaton vagy Horvátország?A magyar embert mindkét helyszínhez erős érzelmek fűzik. A horvát tengerpart afféle kuriózum tengertelenségbe vetett közép-európai létünkben: hazánk nagy részéről pár óra alatt elérjük autóval. Elutazik az ember Horvátországba, megissza a jó dalmát borokat, megeszi a tengeri herkentyűket, sütkérezik, és alapvetően jól érzi magát. És ez rendjén is van így, Horvátországot szeretni kell, és szeressük is, mert megérdemli.Ami a Balatont illeti, évről évre azt tapasztalom, hogy mintha magához térne a hosszú-hosszú álomból. A 90-es évek vadkapitalizmusának elmúlása – reménykedjünk – újfajta lehetőség az utazó számára. Amikor ezeket a sorokat írom, a Balatonon nem fekszenek szardínia módjára egymás mellett az emberek, mint annak előtte, és bármennyire is meglepő, az árak korrektek, Budapest után sok helyütt üdítőek, tekintsük akár egy átlagos ebéd minőségét és árszínvonalát. Nem biztatok senkit arra, hogy hanyagolja Horvátországot, de igenis ösztökélek mindenkit, ha csak teheti, pár napra válassza a Balatont. Egészen bámulatos és egyedülálló, hogy itt van nekünk egy hatalmas tó, amelyet bárhogyan is szeretnének kiszárítani a pesti meteorológusok, mindig lesz benne víz bőven. Milyen sajátos továbbá, hogy mindenki megtalálja a maga számítását: a fiataloknak – különösen hétvégén – ideális bulihely az élettől duzzadó Siófok, míg a lomhább északi parton családok pihenik ki a fáradalmakat. Aztán tessék belegondolni: körbe-körbe a Balaton mentén, nem is olyan messze eltávolodva a parttól, micsoda helyszínek várják a nyaralókat… Veszprém, a Káli-medence, Sümeg, a Bakony, Zalaegerszeg, Belső-Somogy… Gyakorlatilag a fél Dunántúl.Én azért szeretem a Balatont, mert képzeletemet felgyújtja a pannon táj minden négyzetmétere. Lerombolt várak, hajdan élt vitézek, üstök-fonatú pogány magyarok, lápi emberek, barokk pompát kedvelő grófok, hajlott hátú szőlőmunkások és persze, Matula bácsi hazája a Balaton és környéke. Egészen addig, amíg magunk is elhisszük és életben tartjuk a legendát. Az ember sokfelé járhat a világban, de nem feledheti a földbe gyökerezett bazaltorgonákat. Mintha emberi kéz rendezte volna el szépen egymás mellé a Szent György-hegyen, hogy cölöpként állják az idők viharát. És lát-e olyan csodát az ember, mint Jásdi Istvánéknál, a Ranolder-féle egykori vincellérházból kitekintve? A megművelt szőlő felett messze-messze, a szemhatárig elnyúlik, és a körbe szemlélődő emberrel együtt hullámzik, lélegzik a csopaki föld. A Sió hídján átkelve meg sem lepődnénk, ha cilinderes, vidám urak érkeznének kocsin, egy bizonyos Kálmán Imre dallamaival és szoprán hangú énekesnők csacska mosolyával eltelve. Vadregényes hely Szigliget is. Kisebb-nagyobb utcái a domborzat szeszélyes játékait űzik velünk, de a vége mégiscsak az, hogy megnyugvást találunk valahol egy udvaron, nagy kocsikerék társaságában, a pohárban pedig sárga rizling jelzi, hogy valahonnan, valahová hazaérkeztünk. Keszthelyen egy mini Versailles-ban sétálhatunk, a honi ízlés és elegancia fellegvárában tűnődhetünk múltról és jövendőről. Ha nem is ott született, de minden magyar ember otthon van a Balaton mellett. S hogy végezetül valami biztatót is mondjak, a balatoni érzületet, a magyarságnak ezt az egészen mély élményét nem pénzben mérik. Sőt, ennek az egész mai romlott világnak semmi köze ahhoz, amit nyáron a Balaton mellett átél az ember. Ha lenne a magyarságnak is öt tartópillére, ahogyan az iszlámban egykoron megszabták, az egyiknek feltétlenül arról kellene rendelkeznie, hogy életében legalább egyszer mindenki látogasson el a Balatonhoz.A legfontosabb most következik: ha már ellátogatott, lásson is, ne csak nézzen…