Magyar Hírlap online

Nincs tanulás, nincs felejtés

Az MSZP – a hírek szerint – 13 pontból álló etikai kódexet akar elfogadtatni a pártokkal az önkormányzati választások kampányára.

Pont ők? Ez tényleg viccnek is rossz. A kezdeményezés olyan, mint- ha Kulcsár Attila javaslatokkal állna elő a tisztességes pénzügyi, tőzsdei műveletek törvényi szabályozására. Vagy ha Simor András MNB-elnök indítványozná, hogy fontos banki és állami vezetők ne tarthassák offshore cégekben a pénzüket. Vagy ha Hagyó Miklós nyilatkozna a médiában a tisztességes és méltányos végkielégítések rendszeréről, Székely Gáborral közösen.

Nos, immáron négy hónap telt el az MSZP súlyos áprilisi veresége óta, s úgy tűnik, hogy a párt vezetői – akárcsak annak idején a Bourbonok – semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. S ez visszamenőleg is bizonyítja számunkra, hogy a szocialisták demokráciáról, pártversenyről alkotott fogalma valóban már régóta defektes, és ami nagyon fontos: nem- csak a hatalomban „száll a fejükbe a dicsőség”, hanem ellenzékben is képtelenek megérteni a saját helyzetüket. Nagy kérdés, hogy ez az MSZP ezekkel a vezetőkkel – a lemondott Lendvay Ildikótól kezdve Kovács Lászlón át Szanyi Tiborig – képes lehet-e egyáltalán bármiféle megújulásra. Szerintem nem.

Először is az MSZP nem tanult semmit megrendítő vereségéből, ami pedig azt üzente a pártnak, hogy amit eddig csináltak, az borzasztó és elfogadhatatlan. A nyugati demokráciákban, ha egy politikai alakulat – például egy baloldali párt – sima vereséget szenved, akkor hátrébb húzódik, elfogadja a szavazók döntését, s morális kötelességének érzi, hogy a választások utáni időszakban ne melldöngető szólamokkal bombázza a közvéleményt saját maga nagyszerűségéről, és ne a győztes tehetetlenségéről harsogjon. Mégpedig teszi ezt azért, mert veresége után – pláne, ha ez nagymértékű vereség! – egyszerűen nevetségessé válik az a párt, amelyik kioktató és becsmérlő stílusban nyilvánul meg a közéletben. Csak példaként, s direkt baloldali példákat említve: a brit Munkáspárt – az MSZP gyakran emlegetett példaképe –, miután 1979-ben vereséget szenvedett a toryktól, nem kezdett hangoskodni a politikai életben, hanem egy hosszadalmas megújulási folyamatot indított el a párton belül, amelynek eredménye Tony Blair 1997-es diadalához és a Munkáspárt tizenhárom éves uralkodásához vezetett. Hogy milyen eredményekkel, az más kérdés. Másfelől, amikor a német szociáldemokraták 1994-ben is kikaptak a már kikopni látszó Helmut Kohltól, négyéves építkezésbe kezdtek, s Gerhardt Schröder vezetésével a teljesen új arculatú pártjuk 1998-ban megnyerte a választásokat. Vagyis egy normálisan működő demokráciában egy vesztes párt nem úgy viselkedik, mint teszi ezt már hetek óta az MSZP. Nem beszélve arról, hogy vereségének mértéke, amelynek alapján jelentős néppártból jó esetben középpárttá zsugorodott, a magyar választópolgárok egyöntetű és lesújtó ítéletéről szólt. Az MSZP lejáratódott, és sem politikai, sem erkölcsi alapja nincs annak, hogy a kétharmados többségű, s négy hónap után is változatlanul népszerű Orbán-kormányt úgy és olyan módon támadja, ahogyan mondjuk szoros választási verseny után az egyik néppárt támadja a másikat.

A szocialisták valóban nem felejtettek semmit, s ebben is a Bourbonokra hasonlítanak. A Bourbon-ház, a francia feudális arisztokrácia és elitréteg, miután Napóleon bukása után visszaszivárgott a közéletbe és részben a hatalomba is, úgy tett és cselekedett, mintha a francia, valamint az európai politika és társadalom nem változott volna meg gyökeresen, mintha nem jöttek volna létre a polgári társadalmak és a szabadságjogok, hanem még mindig a feudális arisztokrácia előjogai érvényesülnének.
A szocialisták elmúlt négy hónapi magatartása is azt mutatja: ez a politikai képződmény még mindig posztkommunista! A Rákosi- és a Kádár–rendszerben sajátította el azt a politikai kultúrát, amelyben az MKP, MDP, majd az MSZMP szava döntött mindenben. Miután lezajlott a „rendszerváltás” 1989–1990-ben, de ők a helyükön maradhattak, sőt, négy év múlva vissza is térhettek a hatalomba (lásd Bourbon-restaurációt), máris magukévá tették a gondolatot, hogy ők most már nem a szocializmus, hanem a polgári demokrácia és piacgazdaság bajnokai. A többiek? A „futottak még” mezőnye. Hiszen mit mondott a napokban a közszolgálati televízióban Szanyi Tibor MSZP-s kampányfőnök? Azt, hogy a szocialista párt az egyedüli demokrata párt a parlamentben, mert nemcsak a Jobbik, hanem a Fidesz–KDNP sem demokrata… Ha mindezt abból a szemszögből nézzük, hogy a magyar politikai életben is fontos lenne egy nyugati értelemben vett, demokratikus baloldali párt, akkor lehangoló a látlelet.

Az MSZP még egy igen nagy vereség után is újra, ismételten magának vindikálja a jogot, hogy ő a legjobb demokrata, és ő osztja az észt… Elképesztő ez, mutatja, hogy az MSZP jelenleg azt sem tudja, hol van a magyar politikai életben. Ilyenkor mutatkozik meg, mekkora hátrányt okozott, hogy húsz éven keresztül nem számolt le az ország a posztkommunizmus jelenségével. Persze mindennek van valami előnye: egy ilyen, önmaga karikatúrájává váló párt után talán az igazi – szervezeti és személyi – megújulás következhet a baloldalon, ami az egész országnak tenne jót.