Magyar Hírlap online

Nem szép. Magyar?

Különös ez a most záruló vita… minden volt, csak vita nem. És ez természetes. Mert mit is lehetne vitatni egy evidencián? Azon, hogy „a magyar szép”. Beleértve a teljességet: azt, hogy „a haza minden előtt”; hogy nyelvünk a legértékesebb örökségünk; hogy kultúránk példaadó; hogy a nemzettudat… no, hát ezzel van baj. Bajuk. Némelyeknek.

A rendszerváltás után divatba hozott célzatos, manipulatív szlogen – „az idegen szép” – kontrájaként fogalmazza meg az alaptézist a sorozatot nyitó írás: „Sokan nem értettük, miért szép az idegen. Lehet szép is, meg nem is. Én azt mondom: a magyar szép. A magyar táj, az élő magyar népi hagyományok, a magyar zene, a történelmi hőseink a szépek. Az Egyesült Államokban az amerikai a szép – minden, ami amerikai, a zászló, a himnusz, az amerikai haza mindenekfölött, azt kell megbecsülni.”

Igen, így gondolja ezt a dán is vagy a svéd, meg a német, a francia és így tovább, így gondolta ezt az a szép szemű portugál lány meg raszta hajú kedvese is, akik a Puskás stadionban nyitott lélekkel, csupa derűvel beültek a világbajnoki futballselejtezőn a magyar szektorba. Kiterítették a zászlójukat, a lány gyengéden megsimogatta, összemosolyogtunk, készültünk a szurkolásra, ki ennek, ki annak. Meglettünk volna békiben. Ha…

Ha nem jött volna néhány rendfenntartónak álcázott kanbunkó. A legdurvább módon szorították ki a „veszélyes” zónából azokat, akiknek amúgy oda szólt a jegyük. „Azt én mondom neked meg, hova szól” – hörögte egy fekete inges egy javakorabeli férfinak, amaz hiába hajtogatta, hogy nyolcezret fizetett a jegyéért. Egyre többen lettek pillanatok alatt „közönségből” áldozattá, hála a rendteremtőknek – akiknek a megjelenéséig tökéletes rend volt… A biztonsági őrök hangereje egyre nőtt, persze, falkában bátrak, erősek, először csak néhány „anyád” szállt el a levegőben, aztán szigorítottak, gumibotos vezérük a Tv2 tiltakozó riporterének ajánlást tett, hogy mit tegyen a tévé az ő f…ával, és látván, hogy amaz telefonra veszi az incidenst, rárivallt: „A pofádba verem a mobilodat.”

Sok lúd disznót győz: a „vészszektor” nagy részét végül elfoglalták a jegytulajdonosok, a verőlegények duzzogtak, a portugálok meg az övéikhez menekültek. Nem a szurkolók, a „biztonságiak” elől. A jó arcú portugál pár hiába hitt a békés együttlétben, ahogy mi is, a „népek közti barátság” kicsi hídja összeomlott. A portugál szépség és barátja a meccset végül nyugalomban élvezte, az övéi között. Örülhettek csapatuk győzelmének. A III/bal szektor magyarjai meg felzaklatva kínlódták végig a kilencven percet, az „övéik” szigorú gyűrűjében. Övéik? A fenét. Őreik… Akiket egyébként ők tartanak el.

De mit keres ez a naturális történet egy a nemzetstratégia alapjait boncolgató sorozat darabjában? Hát, éppen a lényeghez próbál közelíteni: ahhoz, hogy ha a közönségesség korjeggyé lesz; ha a kíméletlenség normává válik; ha a csendőrpertu mint az egyenlőségérzet természetes kifejezője jelenik meg; ha a szolgáltató (kiszolgáló) olyan szerepzavarba eshet, hogy törvényt szab, és pofabeveréssel szerez annak érvényt – akkor a rend vész el, reménytelenül. A kapitalizmus „győzelme” kitermelte az új elitet meg az új középosztályt – Németh László őket ma, mint egykor a klasszikus közép helybe lépőket, csak „álközéposztálynak” nevezné –, és tradíciók híján az újak kevéssel beérik, már ami az alapértékeket illeti. Egy értékrend és nemzettudat nélküli réteg a vagyonosodásban találja meg az egyenjogúság eszközét, azt avatja hát értékmérővé. És nem veszi észre, hogy az így szerzett egyenjogúság nem más, mint egylényegűvé válás – a legalján. A stadionbeli rendverőlegények csak a készen kapott mintát veszik át. Az erő velük van. Focimeccsen, tüntetésen egyaránt. Erre gyúrják őket.

A fizikai mellett nem hanyagolják el a szellemi gyúrást sem. Egy irodalmi portálon a magyar könyv és nyelv ünnepéről olvasok tudósítást. Egy pamflet ez, szerzője, lelke rajta, élcelődjön, viccelődjön, ha akar. Írjon ilyeneket nyugodtan: „Ódák rebbentek a magyar nyelvről, émelyítő önáltatások.” A vélemény szabad. De az önkontrollja elveszhetett, amikor ezt találta leírni: „Magyar lovasok vágtattak egyenes, magyar gerinccel. Magyar népmesékből magyar anyák magyarázhatták a magyar nyelv szépségét az új, magyar jövő fülébe.”

Derék két mondat. Kellően gúnyos, kellően alamuszi, kellően sunyi. Vagy­is épp megfelelően aljas, hogy kiváltsa a többség ellenszenvét. Irtózatát. Dühét. De ha valaki jól fenéken rúgná emiatt, rasszistát kiáltana. Pedig csak igazságtétel lenne. Párbaj nélkül, hisz ő párbajképtelen. De nem ártana idézni neki külhoni nagyságok véleményét a magyar nyelvről – Herdertől Jakob Grimmig, az írófejedelem G. B. Shaw-tól Giuseppe Mezzofantiig – ő például, a nyelvzseni, aki ötvennyolc nyelven írt és százat beszélt, a magyart „konstruktív képessége és ritmusának harmó­niája” miatt az összes többi nyelv elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezte. De ha közelebbi tanút kíván a pamfletíró, bizonyos Klein, idézzük neki Teller Edét, aki 1991-ben mondta: „Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s ez a magyar.”

A nemzetnek mint élő organizmusnak ezernyi az ismérve. De mindenek előtt – a nemzet erkölcsi példa. Lehet rombolni. Tettel vagy szóval – de ez se nem szép, se nem magyar.

---

A vita során közölt írások

Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6., Makkai Béla, Léha pásztor – tikkadt nyáj, július 11., Tanka Endre, Föld nélkül nem megy, július 13., Tamáska Péter, Trianon magyarja szép, július 20., Mészáros László, A magyar név szép lesz…, július 22., Lőkös István, Nyolc évszázad, július 25., Lentner Csaba, A közmegegyezés gyökerei, július 27., Roszík Péter, Új Trianon a láthatáron?, augusztus 3., Gaál Péter, Életveszélyben, augusztus 8., Csizmadia László, Kertész leszek…, augusztus 12., Szentesi Zöldi László, A magyar másképp szép, augusztus 15., Temesi Ferenc, Nyelvünk várában élünk, szeptember 12., Bayer Zsolt, Szvatopluk, szeptember 19., Várkonyi Balázs, Nem szép. Magyar?, szeptember 19.