Magyar Hírlap online

Mégis, hol élünk?

Bosszantó vállalkozás olyan hazában élni, ahol egyre gyakrabban fordul elő, hogy diák tanárt ver, gyerek gyereket bántalmaz vagy öl (és nem ölel), rendőr bankrablóvá válik, s ha nem, akkor is kaszabolja a szólás- és véleményszabadság nevében tüntetőket, az élet mentésére esküdött orvos gondatlanságból gyilkol, ápoló betegeket bántalmaz, mentelmi jogába burkolózó politikus hazug módon megtéveszti a népet, s érthetetlen módon alkalmuk van egyeseknek milliárdokat sikkasztani.

Hálátlan vállalkozás olyan hazában a szépség, a jóság, az erkölcs nevében megszólaló alkotóművésznek lenni, ahol ezt a tevékenységet negligálják, vagy legalábbis kiterjedt módon nem értékelik. Noha író-olvasó találkozókon, kiállítások megnyitóin világosan kiderül, hogy e lelkileg beteggé tett társadalomnak igenis szüksége van a vigasztaló szóra, az érzelmeket helyes irányba terelő vizuális élményre, a relaxációhoz elengedhetetlen, megnyugtató muzsikára – ám mindezen igények ellenére veszélyben a művészek létlehetősége Magyarországon, ugyanis az állami támogatásból csak a kiváltságosak vagy szerencsések részesedhetnek, a regio­nális segítőkészség és pénzügyi forrás pedig esetleges.

Az egyik kerületi polgármester szerint „az alkotók támogatása a globális kapitalizmusban, a magántőkét preferáló kormányzati időben nem kifejezetten önkormányzati feladat, amelyből amúgy is egyre többet kapunk, hozzárendelt pénzügyi eszközök nélkül”.

Így történhet meg, hogy az író, aki képes szakmailag is elismert művek alkotására, kénytelen hallgatni a viszonylag zsíros jövedelemmel rendelkező lakótársától a társasházi közgyűlésen, a közösköltség-hátralékosok zümmögő kórusában, hogy jövője útja: „aki nem fizet, annak a lakására először jelzálog, aztán árverés, majd húzzon a p...ba innen, aztán passz piros”.

Szolidaritás nulla.

Senkinek sem jut eszébe, hogy átmeneti válságban talán nem az a legfontosabb, hogy különben hibátlan, jól üzemelő kémények bélelésére bevezetett törvény sújtsa az amúgy is egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő embereket? Háborúban sem az a legfontosabb, hogy potyog-e a vakolat. Márpedig nincsen béke abban a hazában, ahol a fél ház (14 lakás tulajdonosából mindössze kettő minősíthető alkoholistának) képtelen fizetni a felemelt közös költséget, mert folyamatosan drágul a megélhetés, s amikor az ember éhes, akkor talán mégsem az a legfontosabb számára, hogy a népnyúzók igájába hajtsa a fejét. Ugyanakkor megette a fene azt a társadalmat, amelyben lakásmaffiaügyek, kilakoltatások kerülhetnek napirendre. A kisebb társasházakban is leképeződhet az ország helyzete: a gazdasági nincstelenség, a jövedelmi-vagyoni viszonyokban, az érzelmi-empatikus képességekben kialakult különbözőségek – iszonyú szakadékok ember és ember között. Noha nem erre teremtette az isten az embert. Jézus közvetítésével arra intette inkább, hogy a megértés, a szeretet jegyében tegyen a szegényekért, segítse őket lehetősége szerint, vagy legalább megértést mutasson irányukban.

Az alkotó ember hihetetlen türelemmel figyeli az eseményeket, s a hőn óhajtott erkölcsi változás letéteményesei közé tartozik a jó ízlésű művei által. Ám mégis mit tehet, ha tevékenységét a lehetőségek a kedvtelés szintjére zsugorítják, ha a művészek támogatása nem kifejezetten önkormányzati feladat, ha nincs szerencséje mecénásra akadni? Mégis, hol élünk? Mégis, mivé vált Magyarország, és mivé fajulhat az itt kialakult áldatlan állapot? „A jövőt ille­tően, majd a konkrétumok ismeretében tudok nyilatkozni. A változó, reméljük, bővülő támogatási eszközök, lehetőségek mozgásterünket is növelnék, örömmel adunk és segítünk, ha erre forrás- és eszközrendszer van” – tudatta a már idézett polgármester. No, ezek előteremtése lehetne az új kulturális kormányzat legfőbb feladata, hiszen az eddigi próbálkozások elégtelenek. Hiába a művészeti szakszövetségek, szakszervezetek léte, hatékonyságuk nem eléggé kiterjedt. S feltehetőleg nem önhibájukból, hanem abból faka­dóan, hogy a vállalkozók, pénzemberek készsé ge nem vagy csak kismértékben, szinte az önreklámozás szintjén talált utat a rászoruló művészekhez ebben a „magántőkét preferáló kormányzati időben”.

Mit tehetnénk? Időnként meghallgatjuk éhező társaink segélykérő telefonjait, és a politika esővel fenyegető, szürke felhői alatt várjuk a remény napjának sugarát. Ha ránk vetül, talán maradt még jártányi erőnk, hogy ezt az energiát továbbadjuk alkotá­sainkkal, a jóra való embertársaink lelki üdvére.