Magyar Hírlap online

Léha pásztor – tikkadt nyáj

A politika a társadalmi egyensúly keresésének eszköze. Célja a közjó megvalósítása, azaz a mindenki által legalábbis elfogadhatónak tartott létfeltételek megteremtése.

Ezzel szemben jelenlegi kormányunk botorkál tovább a lejtős lenini úton, váltig szajkózva: holnap majd jobb lesz, unokáink bizton látni fogják… Miközben Európa lassacskán lábadozik már, a mi osztályrészünk újra a lesöpört padlás heroikus "vállalása".

Itt állunk hát megtépázva, elhagyatva, mint egy rémfilm mellékszereplői – A bárányok hallgatnak. De az újabb "ösztönző" megszorítócsomag után halljuk majd mi még a saját keserves bégetésünket! Tele lesz vele az otthonunk, a lépcsőház, az utca, a hon! Az ám, csak eljut-e majd az elhagyott nyáj panasza a léha pásztorok füléig, szívéig? A kordonok közé…

Mi a teendő? Az örök kérdésre sok száz éve a görög Szolón adókat csökkentve s törvényes rendet teremtve felelt, tudván, óvni-táplálni kell a jószágot, hogy hízzon a gyapja, mája… Bismarck, a német egyesítő a legmerészebb szociálpolitikával próbálta integrálni, felemelni a nemzeti kötődéseknek híján levő munkástömegeket. A brit Lloyd George a társadalmi békéért luxusadóval sújtotta a tehetősöket. A puritán dánok ezalatt népfőiskolába jártak, s szövetkezetekbe tömörültek a hasznot lefölözni kész kereskedők, bankok, monopóliumok ellen. S imádkozva és keményen dolgozva – ora et labora – megcsinálták a földkerekség legélhetőbb országát. Hasonló adottságokkal, mint amilyenek a miéink!

Ám a magyar dolgozó "kármentő" kormánya kusza partitúrájából hamisan fújja a munka himnuszát. A kezdetben birkabúnak ható koncert lassacskán ütemes skandálásba vált: "Munkát, kenyeret!" És sápadozni méltóztatnak a tegnap még szociálisan érzékeny eszmetársak, mai milliárdosok a "meg nem érdemelt" hangzavar hallatán. S minthogy "minden forint számít" (hát nem a polgár?), bért-ellátmányt apasztanak, privatizálnak, terheket tornyoznak, s végrehajtókat küldenek a megroskadt adózó népre. Rajtunk a vég!

A horvát függetlenségi háború idején láttam nélkülözést az előtte módos Zágrábban. Az emberek havi négy-öt márka "fizetésből" tengődve próbáltak túlélni. Ha kinyitottam az újságot, vagy a tévét, az mégsem a hanyatlás, hazugság, csalás és önsorsrontás híreivel volt kitömve, hanem józan, segítőkész tanácsokkal, állhatatos tervekkel. S meghökkentő volt a horvát átlagcsalád kiadásait és bevételeit taglaló diagram, melyben a mindennapi kenyér, a csillagászati rezsi és szolid ruházkodási tételek mellett létezett egy bármennyire is szerény kulturális, sőt, rekreációs kiadási kategória! Mert szomszédunknál megkívánta ezt (még akkor is) az egyszeri élet méltósága.

Persze hogy a korabeli magyar média ilyesmire nem fecsérelte a szót. Rá is ment egy nemzedék egészsége, életkedve…

Ami jár (írtam nemrégiben e lap hasábjain), meg kell adni minden terhet és felelősséget viselő honfitársunknak, egy élhetőbb életért. Tisztességes lakást, kocsit, balatoni nyaralást. Mert nem járja, hogy a pártállami elit regnáló maradékai és néhány szerencsefi, a lakosság három százaléka birtokolja/bitorolja a még megmaradt társadalmi javak 48 százalékát, míg a másik feléért egy teljes ország kapar! Miképpen is szólt a Fidesz szlogenje? "Három gyerek, három szoba, négy kerék." Hogyan prüszköltek tőle akkoron az önérzeteskedő képmutatók, de, kérdem, hol van ettől a mai magyar társadalom és GDP? Pedig a bal-kormány istenkáromló módon hét szűkké facsart esztendőn át így epekedett: "Jöjjön el az én országom!" (Vagy tán éppen emiatt?)

Mulasztottunk mi is! Nem figyeltünk önleleplező jóslatukra, noha már indulójukkal tudatták, kerüljenek csak a hatalom közelébe: "a Föld fog sarkából kidőlni". A sztálini rezsim példáján tudhattuk volna előre, hogy a "semmik vagyunk, s minden leszünk" ígérete szemfényvesztés, hazugság "reggel, délben, meg este", minthogy az élcsapat csak önmagára értette, érti: az Istent, hazát, népet és megengedést nem ismerő élősdi fagyöngyökre…

Ha tudnánk még térdre esni, könyörögni (kihez is?) – "mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma" –, a leharcolt kisembernek nem kéne munkaerején túl élete gyümölcsét, lakását is felkínálnia, elkótyavetyélnie koncéhes hiénáknak. S a legkevésbé sem vigasztalja az embert, hogy a tevének könnyebb a tű fokán átjutni, mint gazdagnak a mennyországba. Mert míg e gazdátlan nyáj egyre csenevészebb, a lelketlen pásztorok svájci bankokba mentett "megtakarításai", titkos számlái híznak tovább. Megoldást keresve a Példabeszédek könyvében (30., 7-9.) a hű Agurra találtam, aki ekképpen könyörgött a Mindenség Urához: "A hiábavalóságot és a hazugságot messze távoztasd tőlem; szegénységet, vagy gazdagságot ne adj; táplálj engem hozzám illendő eledellel. Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak (…) Se pedig megszegényedvén, ne lopjak…"

---

Eddig megjelent írások:
Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6.)