Magyar Hírlap online

Magyar szolidaritás

Furcsa népség vagyunk mi, magyarok, okozunk meglepetéseket magunknak, ha nem is túlságosan gyakorta. A véleményformálók önképünket úgy alakítják többnyire, hogy jellemző ránk a széthúzás, a marakodás, a nemzeti egység és a szolidaritás hiánya. Igazság van ebben, sok történelmi tapasztalat is erre mutat, és magunk is – némi önismerettel és önbírálattal – láthatjuk ilyennek is magunkat. Vannak azonban történelmünknek másfajta tanulságai, vannak pillanatai, amikor akár a népi, akár a nemzeti együttérzés és együttműködés emelkedett, áldozatra és szolidaritásra kész népnek mutatta a magyart, és éppen ennek köszönhetően erkölcsi magasságokban láttatta a nemzetet. Ne menjünk vissza nagyon messzire a történelmünkben, emlékezzünk csak 1956 őszének valóban felemelő napjaira! Akkor a nemzet egy nagy pillanatra összeállt, a nép valóban „elsöprő” többsége tett tanúbizonyságot közös akaratról, érzelmi azonosulásról, a harcolókkal való szolidaritásról, s ezzel együtt arról, hogy így lehet sikeres egy nép, akár egy rátelepedő világhatalom akaratával szemben is.
Akkor a forradalom győzött, bár a ránk kényszerített szabadságharcot leverték, akárcsak 1849-ben.
Arról jutott eszembe mindez, hogy az országgyűlési választáson sajátos módon, de megmutatkozott, hogy a tagadásban, az ellenállás bizonyos formáiban tudunk most is összeállni, mint annak idején az „eb ura fakó…” vagy az „Ugocsa non coronat” jegyében többször is történelmünk folyamán. Gyurcsányékat most úgy űzte el a nép a hatalomból, hogy egyéni körzetből a majd kétszáz jelölt közül mindössze ketten tudtak bejutni nagy nehezen a parlamentbe. A nép egységes volt ekkor a tagadásban, nemet mondott, és ezzel igent is a másik erőre, a másik politikára. Azután jött az árvíz – a természet erői ezzel köszöntötték az új kormányt –, pusztított házakat, termést, életek minden munkájának eredményét. Edelény polgármestere meghatottan, sokan mások tárgyszerűen számoltak be arról, hogy milyen nagyszerűen nyilvánult meg a társadalmi szolidaritás, az együttes kiállás – ezúttal nem a tagadásban, hanem a támogatásban, a bajbajutottakkal való együttérzésben.

Ezek a pillanatok adnak reményt, hogy a magyar társadalom mégsem esett szét teljesen, mégsem vált olyan közömbössé, mint látszott az korábban, elsősorban az elmúlt húsz év kiábrándító és az elmúlt mintegy nyolc év vérlázító politikája következményeképpen. A nagy kérdés azonban most ágaskodik fölénk elháríthatatlanul: tudunk-e kitartóak lenni a szolidaritásban, és tudunk-e együtt gondolkodni a nemzeti kormánnyal, amikor ennél az árvíznél is nagyobb, áradóbb erők indulnak megbénítani az új kormányprogramot. Tudunk-e szolidárisak lenni a saját nemzeti kormányunkkal, amikor kívülről a nemzetek feletti bankárvilág – a volt szovjet hadseregnél nagyobb erő – zúdít rá áradatot, belülről helyenként pangó vizek rohasztják azt a politikai, erkölcsi és gazdasági termést is, amit ilyen körülmények között egy kormány egyáltalán elérhet.

A kormány egyelőre hatalmas lendülettel igyekszik élni a kétharmados megbízatással, amit a választásokon kapott. Jellemző, hogy egy tétova, nem is feltétlenül jó, de a sok fontos mellett semmi esetre sem jelentős lépése nyomán ellenfelei azonnal az önkényuralom jeleit látják, mert hogy jön ahhoz a kormány, hogy egy deklaráció szövegét kötelezően kifüggesztesse a közhivatalokban. A szöveggel ugyan semmi baj, de a rendelkezés rossz emlékű korszakot idéz, amelyhez többnyire épp a hőzöngők felmenőinek volt köze, nem a mai kormánynak. Ám az igazi veszély nem itt van, hanem abban, ahogyan a bankok és bankárok reagálnak a bevezetendő bankadóra. Nemzetközi felhördülésük és fenyegetőzésük jelzi, hogy uzsorásokként nem tágítanak, és világhatalmuk csorbítását nem tűrik. Nem számít nekik, hogy népek nyomorodnak el, miközben felháborító módon épülnek sorra a „Rotschildék luxuspalotái” – az elnyomorodás is nekik jövedelmez. És nem tűrik, hogy ezt egy kis magyar nemzeti kormány megkérdőjelezze, esetleg példájával lázítson másutt is Európában.

Emlékezzünk: ’56-ban a szovjeteknek is az volt a félelmük, hogyha Magyarország elvész a birodalom számára, az láncreakciót indíthat a térségben, s végzetes lehet az egész birodalomra nézve. Most is egy birodalom hördült fel, és most is megvannak e birodalomnak a hazai idegenvezetői. És a sajtó, a médiumok „liberális” világhálózata is rendelkezésükre áll, s ez nem az egykori Pravda meg a Szabad Nép. Ezzel el lehet érni, hogy nemcsak tankokat vagy bankokat, de a népet is szembe állítsák egy nekik nem tetsző nemzeti kormánnyal, mert azok tudják lázítani a népet a legjobban a saját vezetőik ellen, akik a leggátlástalanabbul gyötrik.

Abban az országban, ahol ötszáz évig uralkodtak Habsburg királyok, ezt tudni illik, és számolni kell vele.