Magyar Félmúlt s Jelen

1993-ban Magyarországon voltak milliárdos és elégedett szocialisták, radikalizmusukat erotikusan mutogató liberálisok, elégedetlen kormánypártiak s még elégedetlenebb népnemzeti demokraták. (Utóbbiak Csurka István zászlaja alatt gyűltek össze: baljós hiedelmeiket a rendszerváltásról ma már az egész társadalom osztja.) A többiek, akiknek egyre rosszabbul ment, vívták a maguk kis múltból örökölt osztályharcát, s miután a szocialisták úgy viselkedtek, mintha közönséges halandókká váltak volna, egyre rokonszenvesebbek lettek a szemükben. A magyar „királyi tévében” ekkor Chrudinák Alajos elhatározta, hogy egy filmsorozattal felnyitja a köznép, azaz a többiek szemét. A Panorámában a Magyar Félmúlt filmjei – Gombos László rendezésében – feltárták a pártdiktatúra rejtelmeit, de ők, a többiek, akiknek az antallizmus és a polgári gondolat mindvégig idegen maradt, végképp nem akartak a múlt szörnyűségein elgondolkozni. Ez érthető is, hiszen mint eszmeáramlatot, a szocializmusból a kapitalizmusba való visszalépés ideológiáját eleve gyanakodva és bizalmatlanul fogadták. (Sokak számára Kádár János még ma is ikon, amit a Horthy-kultusz nemigen tud ellensúlyozni.)A Magyar Félmúlt filmjei húsz év után, alaposan elkésve mégiscsak vitát váltottak ki. Pontosabban nem is annyira a filmek, hanem az a titokzatos tiltás, amely övezi őket. (Magam is kapok e-maileket, amelyekben felhívják rájuk a figyelmemet, néha egy-egy részletet is mellékelve belőlük.) Az interneten meg lehet nézni őket, a Terror Házában a kutatók rendelkezésére állnak, de hogy sorozatként – történészekkel folytatott beszélgetések keretében – a köztelevízió bemutassa őket, egyelőre szó sincs. A legtöbb vitát kiváltó, az ÁVH-t bemutató film – amelynek forgatókönyvét a nem sokkal később elhunyt Kubinyi Ferenc írta s nevéhez fűződnek az interjúk is – úgymond sértette a magyarországi zsidóságot. Erre mondhatnánk, hogy ezt már maga Rákosi is megtette, amikor a pártállam fejeként sokallta a zsidó tisztek arányát a „cégnél”, s ezért utasította Péter Gábor altábornagyot, az ÁVH főnökét, hogy csökkentse a számukat. S nem éppen a kommunista párt jelentette ki 1945-ben a választások során, hogy nem akar új 1919-et? S ha működtek is kommunista halálbrigádok – Gyömrőn tucatjával ásták ki a megölt „osztályellenség” holttesteit egy parlamenti interpelláció után –, ezeket az akciókat a demokratikus pártkoalíció megőrzése jegyében gyorsan leállították. Az ÁVH és a Katpol ugyanis elég volt ahhoz, hogy „hivatalból” aknázza alá az új demokrácia egyébként sem a legjobb anyagból készült épületét. A Zsoldosok, azaz a HM Katonapolitikai Osztálya története is tanulságos. Ugyanis Pálffy altábornagy és a régi hadseregből átigazolt tisztjei – például a vele együtt 1932-ben tisztté avatott Földi Lajos –, karrieristái – mint a kádárizmusban sikeres íróként befutott Berkesi – és volt munkaszolgálatosai –, mint a később Csurka és Moldova könyveit is kiadó nagyhatalmú Kardos György – kíméletlenebbek voltak, mint az ÁVH-sok. (Lényeges, hogy karrier az legyen.) Történetük kísértetiesen ismétlődik az ’56-ot követő megtorlások tiszti különítményeseinél, akiktől maga Kádár is tartott. A Pufajkásokban akcióik bemutatása során megjelenik Horn Gyula, aki a Hunyadi zászlóalj tagjaként Orbán Miklós volt ÁVH-ezredes alatt szolgált. Az egység egyik feladata az volt, hogy Wippon gépkocsijaikon az Ausztria felé menekülőket visszakergessék, de őrizték kijárási tilalom után a pesti hidakat, s biztosították a kőbányai Gyűjtőfogház őrizetét, előállítottak gyanúsítottakat s ártatlanokat, s részt vettek a fél ország végigverésében. A karrier Hornnál sem marad el: szófiai és belgrádi nagykövetség, a párt külügyi osztálya, majd 1980-ban Amerika, ahol félszáz jelentős közéleti és pénzügyi személyiséggel ismerkedhetett meg. Az út innen egyenes a „rendszerváltó szocialisták” vezető posztjáig. 1994-es választási győzelme után a Magyar Félmúlt eltűnik a képernyőről. A félig-meddig megvágott Mezítlábas szabadság, amely a ’89-es változást mutatta volna be, raktárban landol. Pedig itt is szerepelt volna az újdonsült szocialista miniszterelnök a Ceausescuval Aradon még a régi rendszerben aláírt megállapodás kapcsán, miszerint a mintegy 15 ezer hazánkba menekült román állampolgár visszatoloncolható Romániába. De harminc magas rangú szovjet szakértő távozása okán is, akik sok teherautónyi árulkodó iratot vittek magukkal Moszkvába. S akkor még nem beszéltünk a Berki Mihály összeállította kétrészes Nagy Imre-per filmjéről, sem a salgótarjáni sortüzet és a magyar börtönvilágot 1945-től 1990-ig bemutató alkotásokról. (Még a nyolcvanas években is akadtak politikai elítéltek: fő bűnük az „izgatás” volt.) Az állampárt már eltűnőben volt, de a tagjaiban élt egy olyan osztályöntudat, amelyről a Magyar Félmúlt készítői elfeledkeztek, s nem is sejtették, hogy egyelőre nem a jövőnek dolgoznak. A jövő ugyanis akkor még igen tapintatlanul a szocialisták számláján íródott tovább.