Magyar Hírlap online

Maastrichti tűréspróba

A héten ünnepeltük a maastrichti szerződés huszadik évfordulóját, amely megalapozta a monetáris uniót, vagyis az eurót. Azt a közös fizetőeszközt, amely az integráció legjelentősebb eredményéből az integráció legnagyobb ellenségévé lépett elő. Az Európai Unió alapítói abban reménykedtek, hogy az együttműködés fejlesztésében a következő szintet jelentő közös pénz hatékonyabbá, a válságokkal szemben pedig ellenállóbbá teszi majd a kontinens államainak közösségét. Nem tette. Pedig a közös valuta lett volna a gazdasági fejlődés legfőbb hajtóereje is. Ezzel szemben az euró nem hogy enyhítette annak a világválságnak a hatásait, amely 2008 őszén a Lehman Brothers bedőlésével kirobbant, hanem súlyosbította azokat. Egy olyan újabb válságot generált ugyanis, amelyben már nem a bankok, hanem az államok kerültek bajba, s az idő múltával egyre több ország kormánya kerül a veszélyzónába. Ráadásul, míg a 2008-as válság viharának középpontjában az Egyesült Államok állt, hiszen az amerikai ingatlanpiaci lufi kipukkadása indította el a bizalomvesztés lavináját, a legújabb krízisnek a középpontjában most már Európa feszeng. A helyzetet súlyosbítja, hogy az előző krízisben legyengült pénzügyi szektor még korántsem heverte ki az akkor kapott pofont, vagyis a talpra állás lassabb és sokkal fájdalmasabb lenne, mintha előzmények nélkül zúdult volna ránk az európai államadósság-válság.

A krízist csak súlyosbítja, hogy míg az előző válságban viszonylag egyszerű volt a feladat, hiszen a bankrendszer feltőkésítésével stabilizálható volt a helyzet, a jelenlegi állapot rendezéséről lövése sincs sem az európai vezetésnek, sem a nemzetközi pénzvilágnak. Mostanra kiderült: a magánszektor veszteségének államosítása fenntarthatatlan terheket rótt az amúgy is gyenge lábakon álló államháztartásokra. Az utóbbiak viszont éppen azért állnak olyan bizonytalan lábakon, mert az eurózónán belülre került kormányok olcsó hitelből olyan életszínvonalat és gazdasági feltételrendszert teremtettek, amely szintén fenntarthatatlan.

Mi a teendő? Az európai vezetők 2008 ősze óta csaknem kéttucatnyi sokoldalú találkozón vitatták meg a választ a kérdésre, és még mindig nem jutottak sehova. Egyre összetettebb mentőötleteik nyomán a válság csak súlyosbodott. Ha két évvel ezelőtt az európai vezetés letétbe helyezett volna 350 milliárd eurót a görögök hitelezőinek megnyugtatására, akkor ma nem beszélnénk olyan több ezermilliárd eurós fertőzésről, amely az egész eurózóna szétesésével fenyeget. A hosszú távú megoldásokról szóló vitákban ugyanis elsikkadtak a rövid távú feladatok, pedig a szakértők, élükön Soros György magyar származású amerikai milliárdossal, figyelmeztettek arra: a rövid táv már megkezdődött.

A válságot súlyosbító másik tényező, hogy a politikusok mellett a nemzetközi pénzvilág is tanácstalanul áll az események előtt. Ennek egyik iskolapéldája volt az az előadás, melyet a Nemzetközi Valutaalap magyarországi képviseletének vezetője a héten tartott az itteni amerikai vállalatok kamarája, az Amcham rendezvényén. Iryna Ivaschenko prezentációjából nem derült ki, hogy hazánk miképpen sorolta vissza magát a térség éllovasából és a befektetők kedvencéből a régió sereghajtói közé. Mint ahogy az sem, hogy a jelenlegi kormány politikája vajon kifelé viszi-e az országot a válság zavaros vizeiről, vagy egyre beljebb hajtja a viharzóna közepe felé. És arról sem tudhattunk meg semmit, hogy vajon milyen kiutak kínálkoznak a válságból az olyan nyitott és a külvilágtól függő kis országok számára, mint amilyenben élünk. Ehelyett közgazdasági közhelygyűjteményt hallhattunk arról, hogy javítani kell Magyarország befektetői megítélésén, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságán, több külföldi tőkét kell becsalogatni, több embert kell bevonni a munka világába, miközben folytatni kell a reformokat, de nem olyan megszorításokkal, amelyek megbénítanák a gazdaságot. Erre mondták egykoron: hogyha nem tetszett volna mondani, akkor hülyén halunk meg. Elárulná valaki végre, hogyan lehetne mindezt egyszerre elérni, s közben elkerülni a lakosság lázadását? Az eddigi két válságban felhalmozott, túlköltekezés és tehetetlenség miatti veszteséget ugyanis nem lehet most ráterhelni a lakosságra, mert nem fogja bírni. Nélkülünk pedig, ugye, nem lesz fenntartható az új modell sem.