Magyar Hírlap online

Nyolc évszázad

A nemzetképről való gondolkodás nem mellőzheti a szomszédságban rólunk kialakult vélekedést, annak alakulását: változásait a múltban és a jelenben. A horvát irodalom és a magyar nemzetkép viszonya is e tárgykörbe tartozik, azonban úgy tűnik, a humán diszciplinák feltárta magyarságkép a szakmaiság határain kívül nemigen kap publicitást. Sőt, a magunk tapasztalata szerint, az eredmények mostanság mintha a szaktudományi kritika figyelmét is elkerülnék. Pedig ez a magyar nemzetkép nem tanulságok nélküli, összetettebb s összességében pozitívabb is, mint gondolnánk. A 19. századi magyar–horvát viszonyt sokan máig is a Jellasics-szindrómában vélik megjelölhetőnek, mit sem tudva arról, hogy a romantika korának horvát nemzeti mozgalmát irányító-vezénylő írók, politikusok, közéleti és egyházi személyek nem mindegyike kívánta az 1848–49-es horvát–magyar konfliktust. Már az 1844-es esztendőben a magyarságról alkotott kép kétpólusú voltára figyelhetünk fel: a politikai publicisztika – a nyelvi sérelmek okán – a magyarság egészében a horvát nyelvi mozgalom ellenségét látta.

A szemlélet képviselői a magyarokról szólva "kis nép" "kis irodalmáról", a magyar nyelv gyér szókincséről, "tudós" voltának hiányáról, a magyar irodalom általuk vélt gyökértelenségéről, a magyar nyelvű könyvek nyomtatásának akkor (1844) alig húszesztendős múltjáról értekeznek, s a közös történelmi örökséget is megmásítják – megtagadva mintegy a horvát reneszánsz és barokk költészet megannyi, kifejezetten magyarofil motívumát.

Nem így a romantikus széppróza egyik első és számottevő művelője, Ljudevit Farkaš-Vukotinović, aki korszaknyitó kötetének tárgyául a "horvát–magyar múlt" értékeit reprezentáló témákat választ – IV. Béla korának eseményeit vagy éppen az 1526-os mohácsi csatavesztés tragikus eseményeit elbeszélve. A szerző voltaképpen a 18. század végéig felhőtlen magyar–horvát viszony szellemi örökségét menti át a 19. századi horvát széppróza fejlődéstörténetének hajnalán.

E gesztust akkor értjük igazán, ha tudjuk: az 1102-ben Tengerfehérváron (Biograd na moru) horvát királlyá választott Könyves Kálmán óta a 18. század végéig ívelő harmonikus horvát–magyar szellemi, művelődési, irodalmi kapcsolatok történetében tallózva a magyarságról alkotott, rokonszenvező külhoni kép megannyi példáját sorakoztathatjuk fel. Géza fejedelem megkeresztelésétől IV. Béla király és családja Dalmáciába (Trogir) meneküléséig a körülményeket a gesztaíró gondosságával elbeszélő spalatói (spliti) Tamás archidiakónus monumentális műve (Historia Salonitana) a legkorábbi példák egyike.

A 16. századi horvát reneszánsz epika itáliai műveltségű költői panaszversekben szóltak a mohácsi csata mellett Buda 1541-es veszéséről, s a szigetvári ostrom történetét, Zrínyi Miklós hősi halálát (1566) több epikus ének örökítette meg. A horvát barokk epika európai formátumú dubrovniki mestere, Ivan Gundulić Osman című eposzában a nemzetkarakterológia körébe illeszkedő toposzokat sorakoztat fel Nagy Lajos királyról, a Hunyadiakról (Jánosról és Mátyásról).

A nyolc évszázadon át prosperáló kapcsolatrendszer, amelynek jellemzője a kölcsönös tisztelet, az 1790-es évektől a nyelvi kérdés kapcsán fellángoló közjogi vitákkal éles fordulatot vesz. A 19. századi polémiák és küzdelmek végül az 1848-as fegyveres konfliktushoz vezettek. 1850-et követően nyilvánvaló lett, hogy a magyar szabadságharc bukása után a horvátok ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésképpen, vagyis az abszolutizmust.

A legtöbb figyelmet érdemlő példaként Eugen Kumičić nagyszabású történelmi tablója, A Zrínyi–Frangepán-összeesküvés című re-
gény említendő, az író tragédiájának rajzát a Rákóczi-szabadságharc bukásának drámai képével zárja – utolsó tömör mondatát akár magyar szerző is írhatta volna: "Egész Magyarországon szörnyű csend honolt, ám a hatalmas üszkös romok hamuja alatt izzott a parázs."

A 19–20. század fordulóján ismét felforrósodott magyar–horvát politikai ellentétek irodalmi vetülete is a fenti kettősség folytatása. A horvát szimbolista líra és novellisztika európai rangú képviselője, Anton Gustav Matoš publicisztikájában européerként megismert írástudó mivoltához méltatlan módon minősíti a magyarságot ("az európai kultúra jöttmentjei és parazitái"-ként aposztrofálja a magyar népet, Pestet pedig "a világváros karikatúrája"-ként), s a Khuen-Héderváry korszak végén (1902–1903) Ksaver Šandor Gjalski is szatirikus kisregényben rajzolja meg a "Magyar Tengert", vagyis az Adriát látni akaró együgyű magyar alakját, Grinczinger Pált, ám ez utóbbi szerző – író-politikusként pályájára visszatekintve – már alighanem a legtisztességesebb véleményt fogalmazza meg – külföldön – gróf Tisza Istvánról: "Személyében az egyik legnagyobb és legzseniálisabb államférfit ismertem meg."

S ne feledjük: a 20. század legnagyobb horvát írója, Krleža Adyról szóló írásaival nyitott új fejezetet a horvát irodalom magyarságképének históriájában. "Ady Endre mindannak fájdalmas szintézisét jelenti, ami a földgolyón magyar" – írta Krleža már 1919-es Ady-nekrológjában, majd végül a közép-európai szimbolista líra: Matoš–Rilke–Blok költészetének kontextusában méltatta Ady lírájának nagyságát.

A horvát irodalom e rövid, előítéleteket és pozitívumokat éppen csak felvillantani tudó szemléje a közép-európai irodalmak magyarságképének paradigmájaként is felfogható, s mint ilyen, további tájékozódást sürget. Arra int, hogy a 19–20. századi politikai-ideológiai változások függvényében alakuló, gyakran negatív dominanciájú magyar nemzetkép mellett természetesen ott van egy értékálló, pozitív példákban gazdag, megismerésre érdemes és tanulságokat kínáló örökség is.

---

Eddig megjelent írások:

Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6., Makkai Béla, Léha pásztor – tikkadt nyáj, július 11., Tanka Endre, föld nélkül nem megy, július 13., Tamáska Péter, Trianon magyarja szép, július 20., Mészáros László, A magyar név szép lesz…, július 22.