Magyar Hírlap online

Levélváltás

Legutóbbi írásomban az őket megillető polcra helyeztem az úgynevezett kortárs – értsd: a magyarsággal közösséget nem vállaló, a nemzet sorskérdései iránt közömbös, balliberális kötődésű, formailag posztmodern – irodalmat. Az, hogy több netes oldal ízekre szedte, nem túl érdekes, de legnagyobb meglepetésemre levelet is kaptam. Sok éve nem látott gimnáziumi magyartanárom ragadott billentyűzetet, hogy megossza velem kétségbeesését. Hogy a humánum nevében sikolyt küldjön felém. Én válaszoltam neki. Azóta többször is elolvastam az üzenetváltást, s úgy döntöttem, megosztom a nagyközönséggel. Nem (elsősorban) miattam. Én csak állatorvosi ló vagyok ebben az esetben. De minden benne van, ott ordít a sorok közt, hogy mennyire nem egy nyelvet beszélünk, mennyire két világban él a két tábor, mennyire semmi közük ezeknek ahhoz a néphez, kultúrához, amelyben gyakorlatilag élnek. És nem értik, fel vannak háborodva, hogy nem kellenek nekünk.


„Szia, Ádám! Talán emlékszel: Dózsa György Gimnázium, 1986–88 (?), irodalom fakultáció; később egy könyvekkel zsúfolt kis szoba, ahol meghánytuk-vetettük dolgainkat, szó esett irodalomról (s más efféle lomról)… A könyvekből s így a polcokból is egyre több lett az évek során. Ismerősök, barátok elismerően nézelődnek, kutakodnak könyveim között. Magam is így vagyok ezzel, külön szeretettel nézek végig a kortárs világ- és magyar irodalom szekción. Ott sorakozik Ottlik mellett Spiró, Esterházy, Nádas, Kertész, Garaczi, Dragomán, Kemény (István), Parti Nagy… soroljam még?

Véleményedet ezekről az alkotókról csak a Magyar Narancs Szüret rovatát böngészve ismerem. (Talán megbocsátod: azokat a lapokat, amelyekbe te írsz, nem veszem a kezembe.) Így most röviden felelek egy feltett kérdésedre: például én vagyok az a hülye, aki Parti Nagyot olvas.

Bevallom, számomra érthetetlen ostobaságokat hordasz össze. Hogy miért most pötyögöm e néhány sort? Magam sem tudom. Talán ez már, most túl sok. Tudom, hogy késő…

Valahonnan, a másik partról, ahonnan hozzád nem vezet híd, intek szerényen. M. Sz. magyar irodalom, magyar nyelv és történelem szakos gimnáziumi tanár.”


„Kedves Sz.!
Gondolkodtam, hogy legyen a megszólítás. Maradjunk ebben…
Valamiért biztos fontos volt engem ledorongolni. Ha örömet okozott, már megérte.
Én ezeket nemhogy jó írónak, írónak sem tartom. Futtatott senkiknek. Szabó Dezső – aki író volt, ellentétben Nádassal – veretesebben fogalmazta ezt meg, de lusta vagyok idézeteket keresni.

Író – elnézést, hogy oktatok, de én író vagyok, nem középiskolai tanárnő, úgyhogy talán jobban tudom eldönteni – Fekete István, Kosztolányi, Dickens, Mikszáth vagy Heltai Jenő, de akár P. Howard vagy Királyhegyi Pali bácsi is, de Nádas nem.

Nem hiszem, hogy érvelnem kéne, hisz nem meggyőzni akartál, csak rám önteni az érzéseidet, így én sem akarlak meggyőzni, csak ízelítőt adni. De ha a hírlapos cikket olvastad, akkor nagyjából képben vagy.
Örülök amúgy, ha a narancs gyaláz. Ékes bizonyítéka, hogy jó úton megyek.

Hogy ki író? Tudod, nekem több száz kilométerről utaznak fel, hogy valamelyik kötetem utolsó példányát megvásárolhassák. Nulla terjesztéssel, nulla háttérrel, teljes mértékben a széllel szemben is elérem azt, mint a kedvenceid Sorossal, lmp-vel, szdsz-szel, benyalva a korszellemnek, metróplakátokkal és tévéinterjúkkal. Nádas az én hátteremmel nem tudna eladni három példányt se. A ti kis szűk körötökön kívül nem kell senkinek. Mert ugye te sem gondolod komolyan, hogy egy normális magyar paraszt egy ilyet végigolvas?

Nekem 16 éves gimnazistától 70 éves irodalomtörténészig ível a táborom. Menj be antikváriumba, és keress Pozsonyit. Nincs. Ha beviszik, két napig van ott. Vigyél be egy Spirót, és körberöhögnek. Akármekkora hátteretek van, az élet örök törvényeivel nem lehet ellenkezni. Hosszú távon nem kelletek ti senkinek.

Ha kikeresném, hogy ezelőtt száz évvel a Nyugatban micsoda aktuális nullákat hozsannáztak irodalomnak, szép hosszú listát tudnék körmölni, kik aztán halálukkal mentek a felejtésbe. És ott maradt Gárdonyi, Madách, meg az öreg palóc. Mert ami érték, az érték. Ami meg értéktelen és romboló, arról ki kell mondani, hogy az, ami. Én ezt teszem.

Kérlek, nézd el nekem, hogy megcselekszem, amit igaznak és szépnek hiszek, és nem vagyok hajlandó elfogadni semmi mást ezen kívül.

Üdvözlettel: Pozsonyi Ádám.”