Magyar Hírlap online

A közmegegyezés gyökerei

Az 1980-as évek végétől elindult rendszerváltozás alaptétele a gazdasági felemelkedés volt. Az emberek többsége akkor várta, amikor erre volt a legkevesebb lehetőség. Az Antall–Boross-kormány nem mutatta be a tényleges helyzetet. A lehető legkisebb lelki és társadalmi megrázkódtatást akarták. Ez vezetett az MDF már csaknem húsz évvel ezelőtt elindult, mára már gyakorlatilag befejeződött eszkalálódásához. A politikai rendszerváltozás a gazdaság teljesítőképességén múlt. Ha sikerült volna jó húsz év alatt felemelni az országot, akkor az emberek elismerik. Azonban a magyar társadalom többsége nem érzi magát a rendszerváltozás győztesének. Magát a rendszerváltozás tényét is sokan vitatják. De hát végül is a szocialista tervgazdaságból piacgazdaság lett, megszűnt a szovjet katonai megszállás, és az állampárt is elveszítette diktatórikus pozícióit. Viszont az emberek jobb életkörülményeket, gazdasági biztonságot is reméltek a politikai szabadság mellé.

A rendszerváltozás bukását már a kádári gazdaságpolitika beágyazta. A szovjet modell Magyarországon kivitelezhetetlen volt. Az 1980-as évek végére a keleti felvevő piacaink összeomlásával a szocialista nagyipar is válságba került, a nagyüzemi mezőgazdaság szétesett, úgy, hogy az államadósság időközben 21 milliárd dollárra emelkedett. Kádárék külső erőforrások, főleg hitelek bevonásával akarták megmenteni a szocialista rendszert. Egyre kisebb volt a gazdasági teljesítmény, egyre több a hitel, ami a bajokat ideig-óráig feledtette. Ez az időszak kitermelt, helyzetbe juttatott egy sajátos értékrendet és vele együtt egy sajátságos értelmiségi csoportosulást. Nevezzük őket technokrata rétegnek, akik kiváló nemzetközi kapcsolatokkal, de belső társadalmi beágyazódottság nélkül egzisztáltak. Külföldi erőforrások további bevonását követelték, a privatizáció gyors levezénylését, az energiaszolgáltatók, a bankok, biztosítók, élelmiszer-ipari üzemek gyors eladását sürgették. Ismerjük el: a rendszerváltozás végül is az ő forgatókönyvük szerint valósult meg. Külső erőforrás vezérelte piacgazdaság lettünk. Külföldről jön pénz a termelő beruházásokra, a költségvetési hiány és az államadósság finanszírozására. Döntéseiktől függ, hogy a hazánkban működő bankok mennyi hitelt adnak, és mely fejlesztéseket finanszíroznak meg – vagy nem.

Nem rendelkezünk gazdasági erőforrásokkal, hiányzik a gazdasági erőforrások feletti rendelkezési és felügyeleti jogunk. A gazdaságpolitika eltelt húsz éve arról szól, hogy a kétmillió adózónál mennyi pénz maradjon, ami pedig elvételre kerül, abból mennyi kerüljön a hatmillió szavazásra jogosult, de gyenge vagy semmilyen munkajövedelemmel nem rendelkező felnőtt polgárhoz. Az eredmény: fellazult erkölcsök, társadalmi méretű depresszió, munkanélküliség, egyes vidéki térségekben polgárháborús állapotok az egyébként ötszáz évig békében élő roma és magyar lakosság között. Feszül a szociális háló, zárnak be a világmárkákat gyártó külföldi gyárak, vegetál, sőt csődben fuldokol az ország. A folytatáshoz más forgatókönyv kell. Nem a kapitalizmus bukott meg Magyarországon, hanem az a neoliberális gazdaságpolitika, amely az állam rossz gazda szerepét hirdette, s amely a gazdasági erőforrásokat a külföldi befektetőkhöz juttatta. Honosítani kell a Magyarországon működő nemzetközi nagyvállalatokat, az adórendszer integráns részévé téve őket, kiszámítható gazdaságpolitikával kell meggyőzni a multikat a fejlesztési projektek idetelepítéséről és a hazai kisvállalkozói réteg világmárkák előállításába történő integrálásáról. Ha marad az adókedvezmény, azok a multik kapják, akiknek bedolgozói, beszállítói magyarok. Az új nemzeti gazdaságpolitika fő hangsúlya persze a hazai vállalkozásokon van. Újra kell indítani a leállított élelmiszer-feldolgozókat, meg kell szervezni a hazai kereskedelmet, a gazdaszövetkezetek hitelellátását. Ehhez a termőföldet hazai tulajdonban kell tartani. A vidékfejlesztéssel, új szociális földosztással, a gazdasági erőforrások feletti rendelkezési jog visszaállításával új gazdaságpolitika alapjai teremtődnek meg.

A történelmi léptékű gazdaságpolitikai prioritások kijelölése mellett a mában is kell élnünk. A lehetséges, új gazdaságpolitikáról tartom korábbi álláspontomat: "2010-ben nem folytathatjuk ott, ahol 2002-ben abbahagytuk." A világ is más lett hét-nyolc év alatt. Ráadásul, a szocialisták kormányzása tatárjárás léptékű. Először a sebeket kell bekötözni, a romokat eltakarítani. De nem vehetjük fel a versenyt az offshore-os Oszkóval és Bajnaival. A mi erőinket a termelés fellendítésére, a munka becsületének helyreállítására kell fordítani. Ha a termelőmunkának becsülete lesz újra, akkor az értékrendben, a gondolkodásban, a nemzettudatban, a nemzeti önbecsülésben is változás áll be. Jó irányú. A tudományosan is megalapozott új gazdaságpolitika munkahelyek százezrein, tisztességes jövedelmeken, biztonságos létfeltételeken keresztül, mintegy hajszálgyökereken keresztül jut el a családokhoz, a polgárokhoz, így társadalmi léptékűvé válhat, közmegegyezésen alapulhat. A Fidesz választási győzelmére ez a hiteles, ember- és munkaközpontú gazdaságpolitika kell hogy feltegye a koronát. Nemzeti alapon működő kormányra és cselekvésre van szükség. Hosszú távon.

---

Eddig megjelent írások:

Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6., Makkai Béla, Léha pásztor – tikkadt nyáj, július 11., Tanka Endre, föld nélkül nem megy, július 13., Tamáska Péter, Trianon magyarja szép, július 20., Mészáros László, A magyar név szép lesz…, július 22., Lőkös István, Nyolc évszázad, július 25.