Magyar Hírlap online

Lendvai és a SIM kártya

Álláspont

Azért az megnyugtató, hogy a parlamenti képviselők vagyonbevallása bárki számára nyomon követhető. A vagyonbevallás lényege Magyarországon jelenleg a következő: az istenadta nép akaratából megválasztott képviselő emlékezetből leírja, miből telik tűzifára, miként gyarapodott és apadt egy év alatt a családi kassza, mindezt határidőre benyújtja, azzal vége.

Az ember pedig nem győz álmélkodni a hihetetlen leleménnyel lajstromozott, hogy is mondjam, hmm, valótlanságokon.

De most tényleg, teljesen őszintén: nem volna jobb örökre elfelejteni a vagyonbevallás elnevezésű népi demokratikus társasjátékot? Miért kényszerítik dupla fenekű lódításokra derék parlamenti képviselőinket?

Mert nézzünk csak néhány nagyágyút – a teljesség igénye nélkül. Előre hangsúlyozom, mindegyik frakcióban akadnak olyan országgyűlési képviselők, akik papíron már éhen is haltak, de tényleg maradjunk csak a legszórakoztatóbbaknál.

Csapody Miklós és Herényi Károly. Aki nem tudná, mindketten az Exmagyar Demokrata Fórum nevű szocialista platformban tevékenykednek. Idestova húsz éve országos politikusok, de alig-alig jut valami konyhapénzre. Csapody két évtizedes eszmei szárnyalása tízezer kötetes könyvtárában öltött testet, a népszerű Herényinek – néhány említésre sem méltó vagyontárgya mellett – pedig helyre kis vitorlása van. Nyilvánvaló, hogy az egyik olvasás közben, a másik pedig a nyílt vízen szokott elmélkedni, de a vége mindig az, hogy elárulnak valakit. Csapodynak és Herényinek ugyebár papíron szinte semmije sincs, a pénztelenséggel a karakánság mégsem jár együtt, igaz, bánja kánya.

Lendvai Ildikó a rendszerváltozás nagy vesztese. Minden, amit össze tudott kaparni magának, csak ennyi: kicsiny társasházi lakás, 1600 dollár megtakarítás, apróbb tárgyak, valamint a „foglalkozásából származó” bruttó jövedelme, azaz 280 ezer forint. Van még laptopja, mobiltelefonja és egy háromezer forintos (!) SIM kártyája. Komolyan mondom, mindjárt elbőgőm magam. Nem vagyok tehetős ember, de ha ez így megy tovább, karácsonyra meglepem az MSZP nagyasszonyát egy négyezer forintos SIM kártyával, hadd érezze, hogy nemhiába élt, küzdött, alkotott. Értünk.

Ahány mondat, annyi hazugság. Zenghetnénk még ódákat Hagyó Miklós Trabantjáról és Veres János utánfutójáról is, de felesleges. A politikai felső tízezer tagjai – akiknek pedig állítólag példát kellene mutatniuk – bevallják SIM kártyáikat, az otthoni kutyaeledelt meg a vietnami strandpapucsot, de a százmilliós nyaralókról és bankbetétekről, a húszmilliós autókról, a méregdrága külföldi utakról és a luxusélet más örömeiről egy szó sem esik. Hogy is esne, amikor nyilvánvalóan már régóta minden más nevén van: a lustábbja valamelyik családtagra, az eszesebbje a szomszéd Pista bácsira íratta igazán fontos vagyontárgyait – aki nem hiszi, járjon utána.

Nekünk, mezei polgároknak pedig itt van ugye a lakástörlesztés – ha csak egy napot késel az átutalással, már ideges női hang hívogat a bankból, hogy hol a pénz. Vagy ott az APEH – ők tartozhatnak neked egy kurta esztendeig is, de te nekik nem, mert végrehajtót küldenek a nyakadra.

Ez nem demagógia, hanem a színtiszta igazság.

Jó volna, ha nem hazudnánk többé egymásnak. Az egész vagyonbevallási cécót el kellene törölni, semmi értelme, a politikust éppen úgy besározza, mint a kíváncsian böngészgető állampolgárt. Nyilvánvaló, hogy a lendületes vallomásokat vagy alaposan ki kellene vizsgálni, vagy csóváljuk meg a fejünket, és ismerjük el csendben, hogy ez az ország a következőképpen működik: a parlamenti képviselők bevallják SIM kártyáikat, mi pedig fizetjük hitelünket, törlesztőrészleteinket életünk fogytáig.

Jól van ez így, ugye, magyarok?