Magyar Hírlap online

Kitartottak

Álláspont

Elveszi a nyugdíjat az Orbán-kormány – hónapok óta ezt halljuk a baloldali térfélről, holott dehogy veszik el a nyugdíjakat, pusztán arról van szó, hogy véget ért az intézményesített sunnyogás korszaka.

Mert lássuk csak tételesen. A mostani alkotmánymódosítással kizárólag a korkedvezményes nyugdíjakat veszik vissza, illetve a korhatár előtti rokkantnyugdíjakat számolják fel, a többi nyugdíjast egyáltalán nem érinti a rendelkezés. Ráadásul a korhatár előtti nyugdíjasok járandóságát szociális ellátássá alakítják át, vagyis nagyon úgy fest, hogy az eljárás roppant méltányos.

Azért gondolkodjunk el egy cseppet: 2011 januárjában 613 ezren vettek fel korhatár alatti nyugdíjat ebben az országban. Magától értetődik, hogy nem a rokkant bányásszal vagy a tolószékbe kényszerült rendőrrel van a gond. Ők teljesen más jogi és erkölcsi megítélés alá esnek, mint azok, akik duzzadnak az erőtől, és bármikor munkába állhatnának, ehelyett azonban szívják az állami emlőt, mert úgy szocializálódtak, hogy a közösből lopni nem szégyen.

A több százezer korhatár alatti, munkaképes fiatal nyugdíjast voltaképpen mi, dolgozó, adózó polgárok tartjuk el ebben az országban. Mi fizetjük meg az árát annak, hogy ők harmincöt évesen méltóztattak egyet sóhajtani, osztottak, szoroztak, és mindmáig nem dolgoznak. Az élet látszólag őket igazolta: a korhatár alatti öregségi nyugdíjasok átlagban havi 120, a korengedményesek csaknem 135 ezret kasszíroztak eddig az államtól. Többet, mint a hajnali árut a hátán becipelő ábécés eladónő, aki fizikai és lelki teljesítőképessége határán éli az életét.

És aki lusta, dologtalan, vagy éppen semmihez sem ért, esetleg megunta a reggeli kelést, miért is ne csippentené fel a maga 120 ezer forintját a tökéletesen idióta jogelvek alapján működő államtól? Vannak családok, amelyekben nemcsak a nagyszülők, de a középkorú szülők is régen nyugdíjba mentek: elképzelhetjük, hogy miféle ideá­kat csepegtetnek utódaikba helytállásról, napi feladatokról, az élet valódi kérdéseiről.

A korkedvezménnyel bűvészkedők nemcsak az államot, de az egyszerű átlagembereket is megkárosították. Máig terjedő magánjoguk, a munkavégzés nélküli pénzkereset, a Kádár-korszak sunyi, alattomos, pénzcsúsztatós évtizedeit idézi. Két merőben eltérő felfogás, a munka pártján állók és a kivételezettség haszonélvezői csapnak össze a mostani vitában.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a rendvédelmi dolgozók képviselői menteni próbálják a menthetőt. Csakhogy amíg egyfelől az alacsony rendőri fizetésekre mutogatnak, ügyesen elfedik azt a tényt, hogy a testületben már-már olyan rutinnal járnak idő előtti nyugdíjba, ahogyan a járőr előkapja a szondát a farzsebből. Mert mégis csak megmagyarázhatatlan, hogy a néhány éves szolgálatban megőszült rendőrt nyugdíjba küldik, aztán ugyanez a szegény, megfáradt szakember őrző-védő cégek alkalmazottjaként tűnik fel, és bár rokkantnyugdíjas, meg idő előtt nagyon elfáradt, annyi ereje azért van, hogy kipofozza a részegeket a diszkóból. És mellesleg abban is biztosak lehetünk, hogy az éjszakai életben nincs számlaadási kötelezettség, a leggyakrabban szonda mellé, a farzsebbe kapják meg a járandóságukat.

Mert ez így normális Magyarországon… És mert azt a kérdést mintha senki nem merné feltenni, hogy azért, mert valaki rendőr vagy tűzoltó, miért használódna el jobban az évek, évtizedek alatt, mint az óvónő, a hidegburkoló vagy az újságíró?

Még két statisztika a végére, csak hogy világosabban lássunk nyugdíjügyben. Az első: Magyarországon a munkaképes korúak 12 százaléka kap rokkantsági ellátást, az uniós átlag ennek nagyjából a fele. Vagy­is jelenleg kétszer munkakerülőbbek vagyunk Európánál. A másik: mintha az emberek értenék, mit akar a kormány, hiszen a Nézőpont Intézet szerint a válaszadók 54 százaléka helyesli a korkedvezményes nyugdíjak megvonását. Ez a józan, dolgos többség hangja, akiknek tökéletesen elegük van abból, hogy évtizedek óta kitartjuk a magyar társadalom lustáit.