Magyar Hírlap online

Romlandó cserép

Országkép, nemzetkép. A kettő nem ugyanaz. Nálunk, magyaroknál nem esik egybe ország és nemzet. A nemzetfogalom nyelvi-kulturális dimenziója valamikor sokkal kisebb területet jelölt, mint az ország. 1920 után pedig az ország lett jóval kisebb, mint a nemzet. Mindmáig nem tudtuk földolgozni sem az egykori, sem a mai kettősséget. Az Európai Unió dokumentumai a nemzetet az állampolgárok összességének tekintik. A magyar képviselők sietve – elsőként Európában – elfogadták a lisszaboni szerződést, és semmilyen politikai-szellemi vita nem kezdődött nálunk a nemzetfogalom értelmezéséről.

Létezik olyan posztmodern megközelítés, amely azt állítja a modern nemzetről, hogy csupán elképzelt közösség. Eszerint a nemzeti identitás valaminő konstrukció eredménye volna, értelmiségi csoportok "találták ki" azokat a hagyományokat és szimbólumokat, amelyeket elsajátítva lesz valaki egy nemzetiségi közösség tagjává. Azonban nehezen képzelhető el a modern kor e meghatározó jelentőségű makroközösségéről, hogy úgy teremtődött volna meg, szinte egyik napról a másikra. Fontos előzményei voltak a modern nemzetnek: a közös származás hagyományától a nyelvi összetartozás tudatán át a kulturális összetartozás számos vonásáig. Kétségtelen viszont, hogy a nemzeti önképnek és a mások által rólunk alkotott képnek jelentős szerepe volt – és van – a közösséggel való azonosulás folyamatában.

Nem gondolom, hogy volna a nemzeteknek sajátos – és történelmileg változatlan – jellege. Ám a nemzetről formált változó képek (szöveges formában) sok mindent elárulnak a közösségek mentalitásáról, hagyományairól, más közösségekhez fűződő viszonyuk milyenségéről. Köztudomású, hogy napjaink sokrétű nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolathálózatában mennyire fontos a kisebb országoknak, hogy ismerjék őket, hogy jól "látsszanak". Ehhez pedig alaposan ismerni kell a nemzet- és országkép alakulásának múltját, a magyarokkal kapcsolatos pozitív és negatív előítéletek természetét.

A 19. és a 20. században több hullámhegyük és hullámvölgyük volt a magyar nemzetről való külföldi vélekedéseknek. 1848 és 1956 megerősítette a nemzetközi közvéleményben a magyar önképnek azt a vonását, hogy mi a szabadság nemzete volnánk. Mind a két forradalom számottevő rokonszenvet biztosított számunkra. Bátor, szabadságszerető, önfeláldozó népként jelentünk meg a világ színe előtt. A modern magyar nemzeti identitás szimbólumvilágának a rögzítése (a háromszínű zászlótól a Himnuszig és a Szózatig) és elterjesztése mindenekelőtt 1848/49-nek köszönhető. Nem véletlen, hogy 1956 ezt a szimbolikát élesztette újjá.

Igen tanulságos, hogy miképpen alakult át ez a vonzó ország- és nemzetkép (abban az időszakban, amikor sokan reálisnak látták a magyar nemzetállam megvalósítását) külföldön a 19. század végétől az első világháború befejezéséig. "Elveszett presztízs", írta e folyamat angliai történetéről Jeszenszky Géza. A két 20. századi világháború végén mélypontján volt Magyarország és a magyarság nemzetközi megítélése. Nem a rólunk alkotott képek (szövegek) döntöttek a meghatározó helyzetekben, de mindig jelentős volt a hatásuk. 1989-ben ismét emelkedni látszott a hullám. Rövid ideig úgy tűnt, hogy a kommunista rendszer lebontásának élvonalához tartozunk. Ismét versenyhelyzetbe kerültünk közép-európai szomszédainkkal. A modern társadalmi kommunikáció közegében nincs megállás. Úgy látszik, Magyarország ma nem tartja fontosnak a nemzet- és országkép tudatos alakítását. Pedig állandóan cserélni kell ezen az épületen a romlandó cserepeket. Érvényes különben a Rákóczi-nóta panasza. Szlovénia és Szlovákia például önálló államiságuk megszerzése óta jelentős erőfeszítést tett azért, hogy tudjon róluk a világ. Lengyelországról meg Csehországról is el lehet mondani, hogy kulturális diplomáciájuk hatásosan működik. Alapvető külpolitikai kérdésekben pedig létezik náluk bizonyos nemzeti konszenzus. Nálunk átkerül a mi önképünkből a "civódó magyar" a külhoni megítélés sablonjai közé.

Kisebbrendűséggel és nagyzolással eltelve tekintünk ama "nagy" világ felé. És csodálkozunk, ha ebből a tükörből egy fura, félig nagyképű, félig alázatoskodó arc néz vissza ránk. Különválik szemléletünkben a nagyvilág (mondjuk: Brüsszel, Washington, Berlin és Párizs) meg a szomszédsági kisvilág. Nyugat felé gyakran alázattal tekintünk, a szomszédok felé pedig néha alig palástolt gőggel. A nemzetképet is csak mintha "fölfelé" szeretnénk mutogatni. Kövessük a térképen az elmúlt évtized magyar évadjainak útját! Hamar kiderül, hogy a szomszédoknál jóval ritkábban kívánjuk megmutatni magunkat. Pedig erre vannak a kölcsönös előítéletek, amelyek messzebbről nézve elavult nacionalizmusok perlekedésének látszanak, függetlenül attól, kik élnek ma jelentős számban itt vagy ott kisebbségként. Ez nekünk eleve előnytelen, hiszen "odafönt" Nyugaton gyakran az első vagy második világháború végének szemüvegén át nézik ezeket a konfliktusokat.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az egymással kölcsönviszonyban lévő előítéletek (a nemzetképek!) sem változatlanok. Politikai, gazdasági, kulturális események hatására megszelídülhetnek, elkophatnak, kedvezőre változhatnak. 1968 után például fokozatosan enyhültek nálunk a csehekkel kapcsolatos előítéletek. A magyar értelmiség inkább a közös sorsot érzékelte, rokonszenvet keltett a cseh film és irodalom Magyarországon. A romantikus alapon létrejött két közép-európai föderáció (Csehszlovákia, Jugoszlávia) fölbomlása után más közegbe kerültünk. A magyar-horvát viszony alakulása mutatja a legjobban, hogy az egymásról formált negatív képek mi módon telítődhetnek meg kölcsönös rokonszenvvel. Sajnálatos, hogy ezt az ígéretes változást nem sikerült népszerűsíteni sem a szomszédságban, sem Nyugaton.

---

(Eddig megjelent írások: Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23.)