Magyar Hírlap online

Kérdések századelőn

Hogy mit hoz a 21. század, nem tudjuk, de azt igen, hogy nekünk ide, a század elejére sűrűsödött az előző évszázad minden bűne és fájdalma: náci és kommunista terrorja éppúgy, mint elvtelen, eszmétlen, piaci központú liberális tudatrombolása; vagy a magyarságot sújtó trianoni országvesztés és megalázottság. Akik még a 20. században élték meg felnőtt életük nagyobb részét, azok bőséges tapasztalatot szerezhettek. Örök kérdés azonban, hogy mit tanul az ember a történelemből. Elvben a történelem lehetne az „élet tanítómestere”, ahogy azt mi még a gimnáziumi latinórákon ókori bölcsességként tanulhattuk. Elvben lehetne! Ezzel szemben életünk tapasztalatai inkább azt sulykolták a tudatunkba, hogy az ember nemigen hajlamos tanulni a múltjából, a történetéből. Láttuk, a história hiába törekszik derék tanítómesterré válni, emberszüleményei úgy rázzák le magukról a tanításait, mint éretlen, lázadó kamasz az apai intelmeket. És mégis, most egy új évszázad első évtizede végén meg kell próbálnunk tanulni. Kérdés, hogy képesek leszünk-e erre.

Azért olyan nagy kérdés ez, mert az emberiség szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni magával. Az előző évszázad tapasztalataiból legalább annyit leszűrhetne, hogy miféle irányok és látszatmegoldások azok, amelyek felé nem lenne szabad elmozdulni újra. Mert vannak vészjelek a világban, melyek arra utalnak, hogy ha megváltozott külsőségekkel, talán átnevezve, de korábbi embert, nemzetet pusztító szélsőségek újraélednek. Ennek oka ez idő szerint elsősorban az a neoliberális-globalista világuralmi törekvés, amely a maga piacának tekinti az egész világot, és pénzével, gazdasági erejével igyekszik maga alá gyűrni országokat, népeket, mindenáron; ha kell, katonai erővel vagy fenyegetésekkel is nyomatékosítva az uralmi szándékot.

A nyugati civilizáció hatalmai demokráciát akarnak exportálni a világ minden részébe, s közben nagy üzletet csinálnak olajban, fegyverben, gyógyszerben utazó kereskedelmi monopóliumaiknak. És persze bankjaiknak, spekulánsaiknak. A maguk demokráciafelfogását nem tudják rákényszeríteni ugyan sem Irakra, sem Afganisztánra, de pusztítani tudnak. Tudnak halált és nyomort vinni oda, ahol amúgy is elég keserves az élet. Meg tudják tanítani a világot arra, hogy mit jelent Palesztinává vagy Libanonná válni, s hogyan lehet népeket emberi lét alá szorítani katonai-technikai és gazdasági fölényükkel – miközben ők állítólag a terrorizmus elleni harcukat vívják. Olyasmi ez, mint az előző évszázadban a sztálinizmus „békeharca” volt. Akár el is énekeltethetnék a leigázott népekkel az „Egy a jelszónk a béke” kezdetű nótát, amint annak idején velünk énekeltették ezt Rákosiék. Mi tudjuk, mit jelent idegen fegyverektől, erőszaktól fenyegetve élni. És azt is tudjuk, mit jelent lázadni, mit jelent szabadságharcot vívni szinte puszta kézzel, s azután leveretni megint csak idegen fegyverektől, „nemzetközi” erőktől. Azt is megtanultuk, mit jelent magunkra maradni a szabadságunkért és igazságunkért való küzdelmeinkben. Ma már azt is tanulgatjuk, a saját bőrünkön, hogy mit jelent egy másfajta diktatúrától, a gazdasági-pénzügyi globalizmustól vergődni és folyamatosan veszélyben tudni értékeinket, maradék öntudatunkat, önazonosságunkat.

Most ezen a századelőn azt kérdezhetjük: merre emberiség, merre magyarság? Meddig terjed ez a rendnek nehezen nevezhető „világrend”, mely a bomlás számos jelét mutatja? Ha bukik, mitől és milyen áron bukik? Milyenek lesznek az új erők, amelyek majd a világ másféle rendjét szervezik? Mikor jön el a pillanat, amikor az emberek már nem viselhetik tovább a rájuk erőltetett gúnyát, és letépik magukról? Akárhogyan lesz is, abban biztosak lehetünk, hogy a világ rendjét nem mi magyarok fogjuk meghatározni, talán nem is a nagyhatalmak. Ám magunkról magunknak kell gondoskodnunk. Ha tárgyi eszkö­zeink korlátozottak is, még mindig ott van anyanyelvünk, kulturális-szellemi erőnk és csonka országunk földje. A most formálódó új magyar politikának ezek által kell megszervezni a nemzet védelmét, felkészítését az előre ki nem számítható helyzetekre. A magyarság útja e században sem lehet merőben más, mint az emberiség útja, de mindenkor meg lehet találni azt a saját ösvényt, két rossz kínálat között azt a „harmadik utat”, amely a kényszerpályákon belül a magunk természetének és igényeinek a leginkább megfelel. Vagy amelyen a nemzet a legkisebb veszteségekkel élheti át a bizonytalan évszázadokat.