Magyar Hírlap online

Károlyi helyett

Az is jelzi egy társadalom és egy nemzet egészséges lelkiállapotát, hogy múltról, jelenről, jövőről miként vitatkozik, s hogy ott folytatja-e a vitákat, ahol azoknak természetes helyük van, és azokkal, akikkel vitatkozni kell – és lehet is. Mi gyakran szobrokkal, szimbólumokkal vitatkozunk. Nem azért, mert a vitakultúránkkal van baj (gyakran azzal is), hanem azért, mert rendezetlen ügyeket, felgyülemlett indulatokat áttételeken keresztül szeretünk még ma is kifejezésre juttatni. Hiszen annyi diktatórikus évtized után az állítólagos demokrácia körülményei között sem rendeződött bennünk a történelem, de a jövőről alkotott elképzelésünk sem. Ezért aztán szobrokkal vagy szobrok által egymással vitatkozunk. Jelez ez a helyzet tudatzavart, történelmi rendezetlenséget, az értékrend felborulását a magyarság életében, és sok minden egyebet. Mindenekelőtt azonban azt, hogy a rendszerváltás húsz éve után nemcsak létező világunkban, mai életünkben, de szimbólumaink dolgában és történelmi tudatunkban is maradt egyelőre a korábban jól megalapozott zavar.

A közelmúltban nagy csata volt a budai Turul-szobor körül. A liberálbolsevik dühödt támadás a szobor ellen, és a nemzeti jelképeket védők kiállása a szobor megtartásáért. Gondolom, ez a csata a kormányváltással és a majdan felálló új önkormányzatokkal véget ér: a Turul marad. Emlékezzünk a Teleki Pál szobra körüli idétlen hercehurcára, amelyet ugyancsak azok kezdeményeztek, akiknek semmi olyan nem jó ebben az országban, ami magyar. Nekik Teleki Pál annyira nem volt jó, hogy meg is tudták akadályozni a szobor méltó helyen való felállítását, és agresszív fellépésükkel meg tudtak félemlíteni olyanokat is, akiknek egyébként aligha lehetett volna kifogásuk az emlékmű ellen. Végül a balatonbogláriak szorítottak helyet Teleki emlékének, vele a világháború alatt Magyarországon befogadott, így általa megmentett lengyelekre is emlékezve. A balliberális kis sereg óriási ricsajt csapott korábban Wass Albert szobra felállításának terve miatt is. Ez a kicsinyes háborúskodás tehát folyt és folyik tovább.

Az utóbbi napokban Kövér László borzolta fel az említett körök kedélyét azzal a javaslatával, hogy Károlyi Mihály szobrát el kellene távolítani az Országház környékéről, és helyette ugyanott egy becsületes, mindenki által tisztelt szociáldemokrata politikusnak, Kéthly Annának kellene szobrot állítani. Érthető a borzolódás az ellenoldalon, hiszen Károlyi személyében ők a „vörös grófot”, az előkommunistát tisztelik, s benne látják megtestesülni azt a vörös liberalizmust, amely a 20. század Magyarországán és a rendszerváltás során is olyan szépen virult a közéletben. Talán durva ötletnek tűnik némelyek szemében egy szobor eltávolítása az Országház mellől. Pedig az ötlet nem durva, hanem inkább természetesnek mondható, amikor a magyar történelem egyik legalkalmatlanabb politikusának a szobráról van szó. Mert Károlyi Mihályról sok rosszat elmondtak már, de azt még a legenyhébben ítélkező sem tagadhatja, hogy mindenestül alkalmatlan volt az ország irányítására. Azt is nehéz volna tagadni, hogy történelmünk egyik legsúlyosabb pillanatában – akár jellembeli hiányosságai következtében, akár agyalágyultságig menő naivitásból – használni nem, de ártani tudott a hazájának. Az ő „őszirózsás forradalma” maga sem volt egyéb világháborús zavarodottságunk egyik megnyilvánulási formájánál, az ő „köztársasága” pedig a rákövetkező vörös terror, az úgynevezett „tanácsköztársaság” szerencsétlen előkészítésénél.

Vitatkozzunk hát szobrokkal, ha már elkerülhetetlen! Az Országház előtt Rákóczi és Kossuth szobra áll. Közelében a mártír miniszterelnök, Nagy Imre szobra. És ez mind rendjén van. De miféle érdem szerint állhat közéjük Károlyi Mihály? Még az ő kuruc tábornok ősének, Károlyi Sándornak sem lenne helye Rákóczi mellett, nemhogy neki, a magyar történelem egyik – bármilyen okból is – legkártékonyabb politikai vezetőjének. Lehetne hosszan sorolni, hogy történelmünk nagyjai közül kik kerülhetnének az ő helyére méltán. Kövér László említett egyet, Kéthly Annát. Tegyünk hozzá még egyet-kettőt! Ha nem a Sándor- palota környékén, a Várban, akkor itt lehetne helye érdemei szerint például gróf Teleki Pálnak, a tudós-politikusnak, a múlt század minden bizonnyal erkölcsileg is legjobban megalapozott államférfijának. És ha már a 20. századból választunk személyiséget, akinek köze van a magyar parlamenthez, helye lenne itt Bajcsy-Zsilinszky Endrének, a század legbátrabb, a mártíriumot tudatosan, elszántan vállaló, az 1944 karácsonyán a nácik által Sopronkőhidán kivégzett magyar nemzeti radikális politikusnak.

Ha szobrot választunk, eszményeket, értékeket, a választottak személyében magatartásmintákat, magyar példaembereket is választunk nemcsak a mának, a jövőnek is, a kívánatosnak tartott irányultságunknak. Legyen hát szobor, ha szobor kell, de akkor azt vegyük komolyan. Vegyük komolyan önmagunkat!